Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra

karámunkat, mert kutya nyalja fel a vérit. Hanem hát le is út, fel is út! így osztán tovább lódult szó nélkül, az igaz. De el is bánt velük csúnyán! Jól értsétek meg, amit mondok: a viharral szálószálanként szóratta széjjel a jó karámot! Hogy volt pedig az korcolva! Még a Templomzugban is karisztolt a szél némely részével. Hát hiába lett volna tapasztalt ember az öreg Korpás! Meg tudománya is volt pedig. Ezt az egyet mégis elhibázta. Hadd feküdt volna oda! Hát így biz a ... Egyet-kettőt szippantott fekete pipáján és a mondottaknak nyomatékosan utána tette, mindnyájok okulására: - Mink is könnyen így járhattunk volna. Ebből aztán azok is megérthették, kire volt alkalmazva a lecke, akik oskolába jártak. Bárha elveszítették is a fogadást, örülhettek, hogy épségben maradt a hodály. Örültem én is, bátor nekem meg az lett értésemre adva, hogy le vagyok leplezve. De nem igen illetődtek meg a bojtárok a titokzatos hatalmak hírére. Még közelebb húzódtak. - Hát Nagyerejű András? Akivel az öreg Korpás komázott legénykorában ... Mondja mán, Miklós bátyám, hogy volt ... Faggathatták azt! A vén konok meg se kukkant. Egy másik öreg juhász szólalt meg a hodály mélyén. - Az volt ám csak egyszer az ember! Nagyerejű András! Nem viselt az, hallja-e, világéletében se lábbelit. Mindétig úgy járt, mezítláb. Télen-nyáron szűnös-szüntelen. Volt is oszt a talpán ilyen vastag bőr la, mint az ujjom. A Karajancsiban papucsszeget hintettek a csárda földjére. Egész tarisznyáravalót. Oszt azon járta el a juhásztáncot. Nézd meg jányom, nézd meg jól, Ki kopogtat az ajtón? A szeretőm, a juhász, Hej, be szépen furulyáz... Az kell nékem, az! - Meg is nyerte az akó bort. Felkapta a hordót, oszt az asztal közepére tette. - Egyszer meg oda át Zódonyban ... Kutyagombolyító tél volt. Valami szerepi nádvágók lecsalták a szigetről a nádba. Avval voltak, majd jól kinevetik, ha kapkodja a lábát. Igen ám, de az lett a vége, hogy az ő patkójuk lefagyott, András bátyánk talpa alatt pedig elolvadt az araszos jégtábla. - Ez meg mán emide történt ni, a Pingyóban. Időt töltött vén zsivány ember volt a csapláros. Oszt, hogy ittas volt mán egy cseppet, hát belenyúlt a szűre ujjába. Ezt meg elöntötte a méreg, mikor keresi a pénzét, oszt nincs. Erre-arra az áldóját, hol az erszényem!? Széjjel hányok mindent, megkeresem! Olyan karja volt! Nekifeszíti a mestergerendának. Nem enged. Még jobban nyomja. Hát csak hull a mész, még a vakolat is, emelkedik a tető, recseg az ereszték. Erre mán megszeppent a vén pejnahajder. Drága szép öcsém, ha Istent ismersz! Megvan mán a pénzed. Ide esett a kuciklyukba, a pernyébe keveredett. Ehole, kamatot is adok rá. - Hát mikor majd elvitték katonának? - azt mondja mán, bátyám. -Az ám! Még abban az időben úgy volt, hogy A gazdagnak öt-hat fia, nem bánják, A szegénynek ha egy van is elrántják, Mert a gazdag győzi pénzzel, bankóval, De a szegény siralommal, jajszóval.