Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra
Mikor zivatart vittem a Karahátra Mintha most is látnám azt a nyári zivatart, amely évekkel ezelőtt, egyik néprajzi gyűjtőutam alkalmával ért, a karcagi és kisújszállási határközben, valahol a Karaháton. Hamarosan támad ez az idő. Elejét se láttam. De hát milyen is ez a pásztortudomány ! Messzecske esett hozzám valami rozoga hodály s már tán jó órával előbb láttam, hogy a juhászok arrafelé terelgetik a nyájat. Ok már neszét vették, mi készül nyugaton, arra a láthatár szélén. Én csak akkor ocsúdtam fel a buzgó fényképezésből, amikor hirtelenében egyre erősödő szél kavarodott, elkomorult az ég alja s mint valami viharnak eresztett fekete fátyol, sötét felhő borította be a tájat. Bíbicek kiáltoztak s fenn meg-megvillant egy-egy csapongó, fehérhasú madár. Sebtében összekaptam cók-mókomat, ezután meg magamon a felleghajtó bő cserkészgallért s elszántan és reménykedve én is a bagolyrugta hodály felé irányítottam szekerem rúdját. A dudáló vihar és a sötétség pedig utánam. Valóban úgy tetszett, mintha együvé tartoznánk, én meg a felleg, annyira egy úton haladtunk. A hodályhoz is pont egyszerre érkeztünk, szerencsémre nem előzött meg. Amint beléptem az ajtón, ágasbogas villám darabolta szét egy pillanatra a zord kárpitot, irtóztatót csattant és megeredt a zúgó zápor. Három lépésnél messzebre nem láttunk ki az ajtón, úgy vágta, seperte a vihar az esőt. Különösen az egyik juhász, roppant élvezte esetemet. Tetszett neki pontos érkezésem. Piros, kerek arca ragyogott a mosolygástól. - Hát megvenné-e most ezt a hitvány hodályt, fiatalúr? - kérdezte dévajkodva. - Meg én, ha volna pénzem. Evvel meg is indult a kedélyes beszélgetés. Helyet csináltak számomra, ennivalóval is kínáltak. Úgy kenyereztünk, mint a fejősjuhászok, - szokás mondani. A bojtárok fogadoztak, hogy ingó-bingó hodályunkat a villám üti-é oldalba, a szél borítja-é fel vagy az eső mossaé bele a földbe. Volt, amelyik azt vallotta, épségben marad. Kezet adtak egymásnak, velem meg széjjelvágatták. A legöregebb juhász erre csak a fejét csóválta s úgy dörmögött, hegyesre fent ősz bajusza alatt. - Meglátszik, hogy oskolába jártatok. Meg hogy leventébe. Meg télen a körbe ... Egyébként azonban nem elegyedett társalgásunkba. Ott ült szótlan-mogorván az ajtófélen, maga alá gyűrt bundán s nézte az időt. Én meg suttyomban őt figyeltem. Vén volt már. Időcserzett, élesmetszésű szikár arca, időbe nézése a régi rideg pásztorokra, azok sorsára emlékeztetett. Azután oda is ültem átellenébe, a másik ajtófélhez. Megpróbáltam, hátha szóra bírhatnám. - Hát kuruc idő! - Mégis van olyan, aki csinálja. Érezhető nehezteléssel mondta. Ez után még jönni kell valaminek, gondoltam. Sanda pillantást vetett a zsebemből előcsúszó noteszre. Még csak éppenséggel ez hiányzott! Tekintetet se vetett rám többször. Befelé fordulva, a többi juhászhoz intézte a szót. - Gyerkőckoromban az öreg Korpás bojtárja voltam Ecsegen. Jól benn, az Ördögárkánál voltunk. Osztánhát egyszer jön oda a karámhoz valami siheder. De annak fekete gérokkja volt, nem ilyen. (Itt a felakasztott galléromra bökött a pipaszárral, azután folytatta.) De hát egykutya az! Na osztán, azt mondja a gérokkos, hogy ő befekszik a karám oldalához. Mert jött ám az idő felfele, ugyancsak! Éppen úgy, mint most. Hozta is magával. Igenám, de az öreg a siheder elé állt! Felfogta a kampót, oszt ráförmedt, hogy ujjával se piszintsa a
