Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 32. Szolgalegény hasa meg a vereshagyma

Szolgalegény hasa meg a vereshagyma Akkoriban történt, mikortájt megszervezték a közellátási minisztériumot. Früstökidőben üldögéltünk egy rozzant pajta tornácán. A gazda, három fiával, a zöld gyepen terítette ki a szeredást. A fiúknak szemük villanásán látszott, hogy kedvük szerint szeretnének kanyarítani a szalonnából. De körmükön az apjok szeme. - Csínján véle, fiaim! Ránk dekázta a német. Épp hogy a bicska éle ne nyiszorogjék a kenyérben olyan szegényesen. - De jó közellátási miniszter válna idesapámból. - Csiba te! Nézze meg az ember az ebadta fattyút! - Hol kerék, hol talp. Egyszer hopp, másszor kopp. így kerek a világ, fiam, - hangol a vén csősz, mint a muzsikás, mielőtt nótába kezd. O is köztünk tanyázik. Fekete cseréppipából orrcsavaró kapadohányt szipákol. - Még mikor én olyan idős voltam, mint te! Oszt szolga voltam, Bajomban. Gazda Nemes Sándor uramnál. Nyolc hízót öltünk esztendőt által, hé. Kettőt meg csak úgy ráadásnak. Mégsem avasodott ránk. Mert avval tartotta gazduram, hogy aki nem szereti a szalonnát, nem szereti az a dolgot se. Emberek, legények! Fenn jár a nap. Elférne mán alatta egy pirítós. Olyat szeltünk, hogy eljárhatnád rajta a csárdást, komótosan. A nyársra meg ilyen darab szalonnát, ni. Csurgattuk a zsírját. Nyalod a szád, ugyi? Hát a disznóláb? Erre meg nyári dologidőben került sor. Két-három nagy vászonfazék a tűz mellett. Úgy főzött nagyasszonyom. Eszti, Perzsi még rakta a tüzet. Adták a téfelt, mit a keze alá. Meg ótán az öreg Rebeka nénémasszony. Őkelme volt a főmindenes, hát fajin zsufást meg kaszáslevet tudott készíteni! Aratáskor. Mikor úgy inná az ember a teméntelen vizet, mint a gödény. Hej, mint a Dobiék kutyájok, annyira teleszíttuk a hasunkat a jó savanykás lével. - Olyan bundánk volt! Veteményföldnek is elég lenne, amennyit beért. Annak is zsír kellett némelykor. Hát a csidmának! Kenetlen csidmában járt volna a legény!? Hogy megszólják véle! Még az utcán is utána fordult a csatarálóbb: Sáros csidma, redves kapca, Azért nem kap a jány rajta. Ha csidmáját kenegetné, Akkor volna valakié. - A testiruhának megint újra kellett a zsír. Inget-gatyát bérébe kapott az olyan fiatal fattyú, mint mink is voltunk akkor. Abból a valóságos szép magaszőtte vászonból. De ránk se vettük addig, mindjárt beavattuk. Kabai András bátyánk volt fejősjuhász. Tele töltötte a kis dézsát jó sűrű juhtejjel. Abba beleáztattuk. Ótán mikor mán a terítőn kiszikkadt, imitt-amott megköszörültük szalonnával. Kiváltképpen korcba. Jól volt ez kitanálva! Mér azért, mert akkor még ahol volt ni a Sárrétje. A réti víz. Micsoda harmat volt még déltájon is! Nagy mező. Mentünk ki a határba, oszt ráncig ért a lucsok. Eső is gyakrabban volt. Szél is. De így oszt nem járta egyik se. Tartani is tovább tartott. Olyan volt alatta a bőrünk, akár azoké a gróf kisasszonyoké. Na, nem mondom, bolond divat abban az időben is volt. így körül ni, a derekunkat meg a gyomrot megfináncolta az idő. Mert az ingnek akkor még nem csináltak derekát. Kopaszon maradtunk, oszt avval hivalkodtunk. El ne felejtsem mán. Még a hajunkat is avval kentük. Zsírral. Egy kis kerek tükör szépen oda volt tapasztva az óla falára, az ablak mellé. Az előtt kentük-fentük, fésültük magunkat. Vasárnaponként. Mikor megtisztálkodtunk.