Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 32. Szolgalegény hasa meg a vereshagyma

Csepeg a hajamról a zsír, Szeretnek a jányok azír ... - Hagyja abba mán kend! - rimánkodik az egyik fiú. - Még hallására is úgy összeszaladt a számban a nyál. Mindjárt elolvadna benne az a darab szalonna, ha bekapnám. Igen ám, de eldugja előle az apja a szeredásba. Csak úgy koppan tőle a szeme. - Tejben-vajban fúrdöttek kendtek. - Hát a tejet szereted-é? - ingerkedik a vén kujon. - Ne kérdezze kend, hanem adj ék a számra egy nagy rocskával. - Na, nékem volt módomban! A két tehenész dézsaszámra borogatta össze fejeskor. Ott van Bucsi Gál. Az még meg tudja mondani. Früstökre mindőnknek egy-egy kis tál. Oszt alá aprítottunk. Rá a jó habos tejet. A szalonna előtt, - így értve. Ha úgy fordult, még a kutyák is részeltek belőle. Hallottam. Mikor gazduramat tizenkilenc esztendős korában elvitték katonának. Pedig nemes ember volt. De nem hederített arra a német! Úgy tett az csak, ahogy neki jó volt! Tíz esztendőt töltetett vele Grácban, ótán nyomta kezébe az obsitot. Osztán, mikor hazajött, este, éppen fejtek. Összeszaladt ott mindenki. Örvendeztek. Csak ótán kaptak észbe, hogy a fene komondorok lőtyölik a tejet a dézsákból. - Ne higyjétek ám, hékás, hogy meglöttyent rajtuk a rest hús! Hő, majd egymásnak szaladtunk a sok dologban! Ekével, szerszámmal az utcán? Na, minket oszt senki se látott napvilágnál! A szekeret mán este megkentük. Bavarrott hájjal. Még akkor ez is fatengelyes volt. A hajnal mán kinn ért bennünket a Farkasérháton vagy a Sárszigeten. Mikor megdagadtak az erek, úgy éltünk véle, hogy korcba dugtuk a gatyaszárat. Oszt lóra ültünk. Mégis elcsapott alattunk a víz, helyen-helyen. Úgy vittük be az ekét is. Ez is fából volt, Bíbiceke. A terméssel szinte bajoskodtunk. Volt úgy, hogy csak hajóval hordhattuk ki. Bizony ott nem nőtt meg a karma egy fattyúnak se! - Fajin jó ember volt gazduram. Kezébe adta az a dolgot rnindenkinek. Tudom, egyszer nyomtattunk. Ahhoz is jó fej kell ám, halljátok! Napszámra ott állni a szérű közepén. A lovak meg keringenek körülötted. A fékszárat cserélgeted a kezedben. Előre, hátra. Szépen süt rád a nap. Meg szérűt forgatni. Szórni. Zsákolni. Oszt azt mondja Csala Pista. Mert míg helyhez nem szokott, komája volt a dolog. Tartsad a lovakat! Tartanám én, tartanám, de ott meg a fejem kóvályog. Akkor csupa beteg vagy te, fiam. Eredj ízibe, jó hűvös az ól, jóvádzál egy kicsit! - azt mondja gazduram. Rebeka nénémasszonnyal pediglen hozatott egy ciha tollat. Ezt meg fosztogasd meg hevertedben, Pista fiam! De hát milyen ez a fehércseléd? Kíváncsi, meg beszédes. Mindjárt került lesekedő még a másik utcából is. Hallom, Pista tollat foszt, nézzem mán! - azt mondják. Az meg beleugrott a cihába. Erre-arra ezt a sok csahos, szájtáti asszonyt! Úgy donganák körül, mint legyek a dögöt! Nem fájt tovább a dereka. Ej, de könnyen kapta a zsákot! - Volt már egy. Jólbeteszi Gyuszi. Fekete sigir kölyök. Nagy hupacér. Ez meg rosszul hajlott. Egyik ló a két kerékvágás közt, a másik meg kijjebb nyűtte a lábát a göröngyön. Dicegett-döcögött a szekér. Farok ez a szekér, gazduram. Ez volt a kifogása, ha rászóltak. Próbáljuk azért, fiam, hátha ráválik. Szálljunk le csak, oszt tegyük helyre. Kétfelől megmarkolták a tengely végét, a kereket úgy tették bele a vágásba. Megtörtént ez ennyihányszor, de sohase többet. Vékony volt még Gyuszi ina, a szekér meg nehéz, oszt úgy gondolta, hogy a fene emelgesse. Rossz bordában szűtték, de embert szabott belőle a gazda. - Azért került, amelyiken nem fogott se a jó koszt, se a szép szó. Az ilyen hamarosan szélről kötötte a derest. A rétség, a náderdő meg a puszta. Az volt neki való. - De hát csak úgy van az, hogy étit-bérit várja a szolgalegény. Meglép, ha szájába olvassák a betevő falatot.