Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 31. A karcagi lejtős

A karcagi lejtős Mit jelentett a kunsági népnyelvben ez a kifejezés, hogy „karcagi lejtős"? - ezt ma már a legöregebb emberek közül is kevesen tudják. Arra gondolhatnánk, hogy talán valamiféle tánc lehetett ez a lejtős. - Bizony az volt! - mondotta a karcagi öreg Padár János bácsi, akitől valamikor az 1930as években kérdezősködtem erről. - Mégpediglen olyan keserves tánc volt, amit az a legény járt, akit valami gyanúja alapján vallatóra fogtak, osztán mogyorófa husánggal húzták a nótáját a pandúrok vagy a zsandárok. Annak idején Karcag volt a Nagykun Kerület székhelye, itt e város piacán állt a kerületi székház. Régi öregek tudnak róla, hogy vastagfalu, boltíves dutyijában súlyos vallatás alá vetették a vasravert rabokat, meg azokat, akik betyárkodás gyanújába keveredtek. így született meg a karcagi lejtős hajdanában közismert fogalma. Sokan tapasztalták s hírét vitték. Demeter István öreg juhász akként magyarázta, hogy „veszekedős, izgága legénnyel, meg csínytevő, virgonc sihederrel is hamarosan eljáratták. Deresre szíjazták, úgy csapkodtak a meztelen talpára. Rugdalózott bizony szegény fiú, amennyire engedte a szíj, de többnyire nagyon szorosra csatolták." Kérges szívű vén kutya pandúrok biztatták is közben a deresen fekvőt: Nagyobbat rúgj, fattyú, Ne sajnáld a lábod! A görbe utadat Szaporábban járod ... Nem számított az szégyennek, ha némelyik „nevendék legény" még rí vasra is fakadt szegény: „Nem is érnek engem többé utói kendtek, csak szabaduljak innen!" így tehát a karcagi lejtős ama bizonyos „régi jó világ" egyik rossz emléke. De majd csak végképp feledésbe merül már! Pedig abban az időben még nóta is szólt róla: Vármegye kutyái Befogának engem, A karcagi lejtőst Táncoltatták velem. Jártam, míg járatták, Megfájdult a lábom, A farom is viszket, Le se is tagadom. Mulatság árával Adós nem maradok, Ha Isten megsegít, Kamatot is adok!