Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 30. Úri mulatság

meg ne harapjon valakit!" Az úr védekezett, előbb szóval, majd tettel is, de nem volt eredménye. Addig-addig kerülgették, míg szűrt hajítottak a fejére, s így megkötözték istenesen, és pórázon vezették, kisérték faluhosszat. „Vigyázat! - kiáltoztak jó előre - veszett embert hozunk, meg ne találjon kapni valakit!" Mikor befordultak Józsa Gyuri portájára, a fél falu kísérte őket, visongó gyereksereg handarikázott előttük. „Nemzetes uram - jelentette a hangadó-, itt hozzuk a veszett embert! Meszet neki! Hű, de nehéz volt megfogni! Kicsibe múlt, hogy midőnket össze nem mart." Nekem is a faromba harapott, - tódította egy legény, látván, hogy ilyesmire most könnyű tanút szerezni -, csak az a szerencsém, hogy bőrnadrág van rajtam." Azután egy nagybajuszú öreg állt elő, javasolván, hogy „veszettorvost kell hozatni hozzá, hátha az eltalálná a medicinát!" Gyuri nemzetes úr azonban nem kért tanácsot. Udvarából kiostoroztatta a csődületet és hahotázó vendégeivel kiszabadította a főszolgabírót a kötelek kasornyájából. Mondanom se kell, hogy a jó úr tajtékzott a dühtől. Jól ismerték ők egymást, s azonnal rájött, hogy az egész dolog kitervelt csúfságos tréfa volt! Éppen ezért legyűrte indulatát, s Gyuri nemzetes úr felé jó képet fintorítva, a bosszú tervét kezdte forralni magában. Ez a bosszú bizonyára meg is született, de hogyan, miképpen, arról már nem szól az emlékezet. Elég is ebből ennyi, hogy meglássuk, milyen volt Józsa Gyuri és ráérő cimboráinak úri mulatsága. De mégse állhatom meg, hogy el ne mondjam egy másik betyárkodás históriáját is. Történt egyszer, hogy Gyuri nemzetes úr két-három úri barátjával betyáros gúnyába öltözködve jólábú paripákon elindultak, hogy éjszakának idején „megtréfálják" a pásztorokat. Elsőbbet is a híres-neves kunsági számadót, az öreg Fintát szemelték ki: lemennek hozzá az Ecseg pusztára, kiszakítanak a gulyájából néhány darab marhát, behajtják valamelyik sárréti kis falu bitang-istállójába, ott aztán kótyavetyélés előtt megtalálhatja őkelme, ha elég ügyes. Hát az öreg Finta valóban elég ügyes volt. Ugyszinte a bojtárok is! Három olyan fáin legény, akár a túri torony! Akit azok megmarkoltak, abban meghűtőzött a vér. Gyuri nemzetes urat is megmarkolták, még mielőtt a ravaszul kifundált gulyaszakítást megkezdhette volna. Úri barátainak sikerült ugyan nyúlpasszussal a nádasok közt eligazodni, de őt magát olyan takarosan helybenhagyták a mérges pásztorok, hogy azt mi még csak el sem tudjuk képzelni! Nyögött ugyan olyasmit, hogy hozzá ne merjenek nyúlni, mert ő nem Rózsa Sándor, se nem holmi kapcabetyár, hanem így és így áll a dolog - de rá se hederítettek a szavára. A hagyomány - ügyesen - azt vallja, hogy nem hitték el neki. Pedig hát - hej, dehogynem! ... A virtikli pásztorember tévesztené össze a nyulat a farkassal?! ... Éppen azért oldalgatták el olyan takarosan, hogy térjen eszére a kezük súlya alatt. Éjszakára a kunyhó előtt magára hagyták a megpuhított „betyárt", nem kellett attól tartani, hogy kereket old. Hajnali harmatszálltakor azon tanakodott a három bojtárfiú, hogy kibírnáé, ha még egyet ütnének rajta. Olyan kíváncsiak voltak erre, hogy talán meg is próbálják, ha váratlanul meg nem érkeznek érte a barátai. Számítottak rá, hogy esetleg nem találják jó egészségben, s ezért aztán nem is nyeregben jöttek, hanem fédères hintóval. És lepedőt is hoztak magukkal. Ebben aztán felmarkolták a nemzetes urat, mint a törött diót, és lassú hajtásban hazahintókáztak ablaktalan rezidenciájába. Hogy felgyógyulása után tett-é valamelyes lépéseket a pásztorok megjutalmazása érdekében, arról nem szól a krónika. De ismervén őt, elgondolhatjuk. Mert megjavulni nem javult meg.