Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 28. Nagyerejű András bátyánk históriája
Nagyerejű András bátyánk históriája A múlt héten az Ecseg-pusztán jártam. Ez a hely volt az, ahol a nagykunok őshazából hozott nomád módú szilaj pásztorkodása a maga valóságában legtovább élt. A múlt század derekán még a nádasok zugaiban, halmok enyhében telelt a fehér gulya, szélfogó nádkarámokban dacolt a hóviharral a hosszúgyapjú juhnyáj. A pásztor csak az Ördögárka magas pontjáról látta tiszta időben a végtelenben sillámló karcagi és kevi tornyot. S igazában nem parancsolt neki sem a Jászság, sem a Kunság, sem a karcagi bíróság. Az elmúlt évek emlékeit gyűjtögettem s kutattam ősi hiedelmünk maradványait, amik ott szunnyadoznak a pusztai nép lelkében. Sok szép történetet jegyeztem fel. Itt hallottam a Nagyerejű András bátyánk igaz magyar históriáját is, amit most elmondandó vagyok. Nagyerejű András bátyánk valamikor a múlt század elején élhetett. Bizonyosan volt más neve is, de már csak így emlegetik a késő ivadékok. Öregbojtár volt Ecsegen. Roppant nagy erején kívül arról volt híres, nevezetes, hogy világéletében sose húzott lábbelit. Szűnösszüntelen mezítláb járt, télen-nyáron egyaránt. Volt is a talpán olyan vastag bőr, akár az ujjam. A vastag tavalyi nádtor eltört, az idei elhajlott alatta, a sás élét pedig kicsorbította. Egy kegyetlen téli napon valami szerepi nádvágó emberek a szigetről lecsalták a nádba s ott elkezdték néki a kunsági ártán történetét. Úgy gondolták, majd kinevetik, ha kapkodja a lábát. Igen ám, de az lett a vége, hogy az ő patkójuk lefagyott, András bátyánk talpa alatt pedig elolvadt a vastag jégtábla. Egyszer meg az történt vele, hogy amint egy bujkálás holdvilágnál a gulyaállás körül jár, hát keresztül vágódik valami nagy testen. Hát ez mi lehet? Megtudta nyomba. A kivert bika ugrott csülökre a térdig érő mezőből. A daruszőrű, kormosnyakú fene nagy marha hátára csapta a farkát, szarvát meg leszegte. Bődült olyat, belezendült a határ. De András bátyánk is megvetette a sarkát és nagyot rikkantott: - Ha te bika, én is bika! Buuu! Elkapta a szarvát. De amilyen erős volt András bátyánk, olyan szelíd is volt. Ezért aztán elébb csak szólongatta: Hogy aztán a bika nem adott a jámbor szóra, András bátyánk egyet fordított a fején, úgy féloldalra, és egyik szarvát leszúrta a földbe, mutatóujjára meg rácsavarta a zacskóját. Ettől olyan szelíd lett, mint valami kis veres bornyú. Hát mikor el akarták vinni katonának! Ez úgy esett, hogy bement sorkosztért Karcagra. Ott meg éppenséggel katonafogdosás járta. Mert akkoriban kötéllel fogatta a német a legényeket s úgy töltötte meg a majlandi, brünni és egyéb kaszárnyáit. Aki kötélre került, vagy húsz esztendeig hírét se igen hallotta ennek a tájnak. András bátyánk se ácsingózott egy kicsit se a bécsi császár prófontjára. Váltig kerülgették, méregették pedig a paszomántos vitézek. Éppen a Fanzugnál járt, mikor odaért a kifentbajuszú káplár is. Azt mondja ez: Hopp! Ezt a megtermett legényt meg nekünk szülte az anyja. Be régen keresem. - Avval rá az embereivel. András bátyánk azonban csak megrázkódott, oszt hulltak róla a vitézek, némelyiknek a sarkantyúja akadt össze, némelyik meg belől pottyant a berenán. Igen ám, de kigyültek azok százra is, mert a káplár futárt meresztett a Kisújszálláson portyázókért, hogy jöjjenek azonnal, mert szégyent vallanak.
