Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 28. Nagyerejű András bátyánk históriája

András bátyánk nem akart életet oltani, így osztán csak curikkolt. Azok meg karddal, kötéllel ott hadonásztak körülötte. Addig curikkolt, míg elérte a karajánosi csárdát. Ide beugrott. Az ajtót meg bereteszelte jól. Ott tanakodtak osztán a vitézek, hogy mitévők legyenek. A káplár volt köztük a legokosabb. Megparancsolta, hogy bontsák le a csárda tetejét s úgy vegyék ki András bátyánkat. Nosza megijedt a csárdagazda. Rimánkodott a küszöbön: - Drága szép öcsém! Ha Istent ismersz, gyere ki, ne hányasd le ezt a jó nádtetőmet. András bátyánk szívére vette a kunyorálást. Kijött s azt mondja a káplárnak. Mert az meg az ajtónyitásra a kútágas mögé állt. - Hallja-e káplár uram? Merre van, Szedje a sátorfát, vagy megkapom a kend nyakcsigáját, oszt felhajítom az égbe, de nem kapom ám meg! Igaz, hogy ekkor már vérben forgott a szeme s ahogy mondta a szót, minden szónál megcsikordult a foga. A káplár fülét bántotta a csikorgás, ezért osztán megütötte a dobot és elmasírozott a katonáival. Azt mondják, hogy sose jött többé a Hétkunság tájára a németkoppó. Úgy tudják, hogy András bátyánk afféle táltos forma ember volt, de a próbán kitörte a fogát. így osztán nem maradt egyéb tudománya a nagy erejénél. Nem volna ez baj, csak volna most is egy pár regementre való ilyen emberünk, mint Nagyerejű András bátyánk volt, - Isten nyugtassa. 38. ábra. Finta Sándor: Támadó bika