Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 27. Régi híres sárréti csárdák

a legények, amennyire csak nekik jólesett. Ünnep közeledvén, a gondos csárdás már előre összeszedte a vastag pókhálókat - színből, ólakból, honnan-, hogy legyen elegendő a bevert fejekre. Legalább egy jóképű fattyút mindig lepedőben kellett elvinni a pogány elégtétel helyéről, de ezt már nem fűzte e földi világhoz még a pókháló sem. A csökmőieket örökösen a sárkány húzás históriájával bosszantották, a bárándiakat tojásoknak csúfolták, az udvariakról pedig azt beszélték, hogy disznó helyett a talicskát perzselték meg, viszont a tépeiek állítólag megborotválták a lámpaüveget, a dancsháziak meg puttonyban hordták a papot, azt is mindenki tudta, hogy mi történt a hencidai gát előtt. De igen mindegyik faluban történt olyan esemény, aminek említését nem szívesen hallották az odavalók. A csökmőiek és a berekböszörményiek voltak a legveszedelmesebb verekedők, de egy-két súlyos kezű legény Bajomból is mindig időzött a vármegyén. A szilaj betyárok, mulatozó hegyes legények közé tartozott muzsikája révén a gyáva, de ravasz cigány. De a csárdás sem akármi ember volt ám! A csárdákat a városok és a földesurak építtették földjük határára, a haszna is az övéké lett, ők fogatták bele a csárdást is. A csárdás vagy csapláros - úgy is hívták: csárdagazda - csak olyan ember lehetet, aki ezen sajátságos környezetben meg tudott állni a talpán. Mondják, hogy némelyik időt töltött vén zsivány jó útra térvén, ezt a foglalkozást választotta. Efféle, sokat próbált emberek váltak be leginkább. A gazdag embernek puha ágyat vetettek, de azért néha belenyúltak a batyujába, gondolván: jut is, marad is; ágról szakadt szegény ördögöket jó szívvel támogatták; azon segítettek előbb, akinek nyakán legjobban szorult a hurok; a betérő pandúrokkal jelentősen összenéztek, de egyidejűleg félrebillentették a cégért vagy jelet tettek a csárda elé és ilyenkor a tájékára sem jött a betyár. Legfőképpen pedig se nem láttak se nem hallottak. Úgy tartják az emlékezők, hogy ha annak idején a Kondoros csárdása egy rongyos gubáját ki nem akasztotta volna egyszer-másszor a tornácágasra, sok betyárnak összeverte volna a szél a bokáját. A régifajta csárdák helyét elfújta a szél, a csárdagazdák is régóta pihennek már. Maholnap csak ez az írás emlegeti őket. 37. ábra. Márton Ferenc: Heverésző csikósok