Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 27. Régi híres sárréti csárdák

emlékezetben maradt nevük! Kornádi határban volt a Kerékkötő, Bajomén a Maradj, amiben benne maradt a szekér - a karcagi földön volt a Keserves, amelyen keservesen lehetett átvergődni stb. Egy- egy ilyen útszakaszt átkínlódva, kocsis és ló egyaránt óhajtotta a pihenő stációt. Ősszel nyakig sáros, ázott utasok nyitottak be a csárdába, nicg kértek segítséget kátyúba jutott szekereik vontatásához. Télen a csikorgó hideg és a hófergeteg verte be őket. Még a telek is szigorúbbak voltak azelőtt! Avult községi jegyzőkönyvek miduntalan arról panaszkodnak, mennyi jószágot vett meg a fagy a határban s hány szegény utasember maradt az útfélen. Bizony előfordult, hogy a szánoldalban vitt szalmából kellet tüzet gyújtani s annak enyhébe állott a meggémberedett ember és jószág. De nemcsak az idő volt a járókelő ellensége! A Sárrétjén rengeteg vörhenyes szőrű, csikasz nádifarkas élt. Ezért aztán az útnak induló sárrétiek vasvillát akasztottak a szekéroldalra, a szűr és a bunda alatt pedig mordályt, majd duplapuskát szorongattak. Na, meg útonállók eltávoztatására is kellett gondolni. Ilyen formán tehát elszánt emberekből verődött össze a csárda népe. Kénytelenségből járkáló ügyes - bajos emberek, vásárokra igyekvő kereskedők és vevők, pénzes kupecek, üres zsebű lócsiszárok, vándorló mesterlegények, sehonnai csavargók és ki tudhatná, mi szél hordta alakok ültek az asztalnál. Ittak, ki többet, ki kevesebbet s hol barátságosan biztatták egymást: „Esik, fú, de az utas mehet"-, hol pedig összerúgták a patkót. Ez utóbbit tán még inkább cselekedték. De szívesen látta a csárdás a betyárokat is; szánalomból, haszonból egyaránt. Eleget áztak-fáztak az ég alatt, pogányság lett volna a tetőt megtagadni tőlük! Miként láttuk, a híres csárdák igen jó helyen álltak: megyehatáron, mocsárszélen. Nyugodtan mulathattak a betyárok, mert ha az egyik megye pandúrjai jöttek, átugrottak előlük a másik megyébe, oda nem követték őket, mivel az a terület már nem tartozott hatáskörükbe. Ha pedig úgy gondolta a betyár, hogy „illa berek, nádak, erek" és megpattant a rétbe, akkor üthették bottal a nyomát. - Tudták a régiek, hová kell a csárdát építeni. A betyárok aztán a csárdában is betyár módon viselkedtek; szilajságot, legénykedést tanulhatott tőlük, akinek erre volt szíve vágya. Mikor szűknek találták az ivót, a fokossal megkopogtatták a mestergerendát s ilyenkor kitakarodott, aki nem óhajtotta megtudni, ki a legény a csárdában. Az is igaz viszont, hogy többet, mint nem, rovásra ittak. Nóta szól róla: Csaplárosné én már kendnél nem iszom, Mert én kendnek nagyon sokkal /ej-haj/ tartozom! Rójja fel a rézfokosom nyelére, Hány icce bort ittam már meg /ej-haj/ hitelbe. Hiába a nóta, a rovást mégsem a fokos nyelére, hanem a kármentő egyik- egyik lécére tette a csaplárosné. Ki lett az fizetve; hiszen sok ménes, gulya legelt a két Sárréten és a Nagyhortobágyon s többször esett egy esztendőben debreceni szabadság, szeghalmi csali (így hívták ezen helyek vásárjait) és úri nagyvásár. A nagybajszú orgazda sem hiába üldögélt a csárdaasztalnál. Ünnepnapokon a környékbeli falvak legénysége gyülekezett a csárdába. Nem lett ennek jó vége soha! Addig tartott csak a kulacsürítgető barátkozás, míg valaki el nem kurjantotta a falu gúnynevét s akkor aztán fokoshoz, ólmosbothoz kaptak és lett nagy rebellió. Ha a belső csapszékben történt ilyesmi, mindjárt jött az ajtóra, ablakra a jajveszékelő, siránkozó fehérnépség és szaladgáltak pecekutorért, zsandárért, idekinn azonban úgy elverték egymást