Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok

testált. Meglássátok, nem éri meg a reggelt. Hajnalban csakugyan arra ébredtünk, hogy hideg a fiú. Mit csináljunk? Én még gyerkőc voltam, a bátyám meg a béreslegények vitték ki, s mire pirkadt, eltették a lapos-oldalban." Némelyik birtokos tanyáján valósággal komenciót mértek a környékbeli betyároknak; időnként oldal szalonnákat, füstölt disznóhúst, sonkát és nagy púpos kenyereket osztogattak nekik. Beszéltem egy időcserzette vén számadóval, az tudta, kinél hogy volt. „Ha valami ágrólszakadt szegénylegény vetődik kendhez, küldje csak be hozzám a tanyába" - mondta neki az egyik kasznár. Nem hívott az egyet se. Lóduljnak! Evett, ivott, jól lakott, muzsikaszót hallott nála sok híres. De az öregnek is volt egy örökölt vérzett bundája! Hajtiráromban, amikor még benne volt a juhszag, bőréről Orbán Gábor eszegette a szárított húst. Ilyen helyekről aztán sohasem loptak a betyárok. Kapcabetyár volt annak a neve, amelyik ilyet cselekedett, és társai lenézték, sőt, ha nem javult, még el is tüntették az elvetemültét. A szegény embert se bántották, ha velük érzett, ha nem keresztezte az útjokat. Kerülték a vérontást is, de azért nem sokat teketóriáztak, ha ilyesmibe keveredtek. Inkább ott fosztogattak, ahol jutott is, maradt is. Leütötték a béklyót a páskumon legelésző ló lábáról, a lóhátast leszállították a nyeregből, utas emberek lovát kibújtatták a hámból, elzörögtek a csárda előtt álldogáló szekérrel. Vásározó gazdag lókupecek bukszájában megolvasták a bankót. De még az istállóból is elkötötték a lovakat. Ezt rendszerint virradóra cselekedték, mert az éjfélekig hancúrozó szolgafattyúk ilyenkor aludtak legédesebben. Csillagfénynél felverték a házat, ahol pénzszagot éreztek és kiürítették a ládafiát. Ha beléjük kötött valaki, annak megkopogtatták a fejetetejét. Ügyesek voltak! Bihartorda régi körleveles-jegyzőkönyvéből olvashatjuk, hogy 1838-ban nagykunkerületi számvevő, Atsy Ujj Péter uram ökörszekere Újfaluból volt hazatérőben, s rajok esteledvén, a bajomi nótárius udvarára tértek be meghálni. Reggelre hűlt helyét találták a négy ökörnek. Az öreg Éles Laci bácsi beszélte, hogy ezelőtt a Fehérló csárda tájékán is eltűnhetett ám az ember, kivált, ha tele volt a zsebje. Jut eszembe - azt mondja -, mikor fattyú koromban az öreg Konccal gyékény után jártunk. Egyszer veszett éjszaka jött ránk, a villa megállt volna a setétben, a hideg eső meg vágott. A csárda ajtaját nehezen tudtuk benyomni, úgy nekifeküdt a nagy marha szél. Ej, de cudar egy idő volt! Rázta, verte az ablakot, még a lámpa is hunyorgatott a gerendán. Füleltünk csak a deci mellett. Mintha szekér zörgött volna. A vén csárdás meg a-padkán pipázott. Egyszer csak kiáltás hallatszott odakinn valahol: Hó! Messzecske lehetett, de hozta az idő. Nemsokára megint halljuk: Jajajaj! Na, azt már kopasztják, mondja az öreg Konc. Erre a csárdás is megszólalt, de csak annyit mondott: „Látták azokat a begyepesedett apró halmokat ott az érparton?" Ilyen világ volt ezelőtt! Legszívesebben mégis a méneseket, gulyákat szaggatták meg a betyárok. A Nyírbe is eljártak. De a Hortobágy mellől és a Tiszántúlról hoztak ide legtöbb lovat, az itten nevelteket pedig oda vitték. Ezért a nóta: Hortobágyon nekünk nő fel a csikó, Csaplárosné nekünk adja, ami jó, A menyecskét elszeretjük urától, Jól ismernek Tiszán innen, Tiszán túl.