Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok
Aki jószágot lopott, értett annak eladásához is! A betyároknak igen minden faluban, városban voltak bizományosai, legtöbb pedig a pásztori rendből akadt. Szövetségben voltak az itteniek még a mezőcsáti csikósokkal is, az 1800-as évek közepetájának híres lókötőivel. Hozzájok is hazamentek. A betyárhozta lovat, ökröt, tehenet a számadó rejtegette a ménesben, illetőleg a gulyában, míg kedvező eladási alkalom kínálkozott. A határbeli csárdákban pedig a legényekkel, a híres sárréti bicskásokkal komáskodtak össze a kinnálló betyárok. Ezért volt aztán, hogy azok közül többen - a protokollum szavaival élve: „elorozott lovak tovább szállításában találtattak részvényeseknek". Az orgazdák sem voltak javuk elrontói. A tolvajok a javát, szépeit válogatták a jószágnak, jövedelmező foglalkozás volt hát az orgazdaság. Némelyik tekintélyes polgár is rászánta magát. Ezelőtt a nemesi udvarok menhelyjogosultsággal bírtak, s elöljárók, percekutorok csak a felsőbb hatóságok engedelmével kutathattak a kapuján belől. Alapos gyanú kellett ehhez. Amíg viszont az engedély megérkezett, akkorra minden szépecskén elintéződött. Húst, bort korlátlanul mérhettek a nemesi házaknál s végső szorultságban a görbe úton jött marhát is fontra darabolták. Bajomban egyik gazda famíliáról, melynek nemesi hadnagyságot is viselt néhány tagja, emlegetik az öregek, hogy udvarukon a nagy szalmakazal belseje ki volt húzva, belől faderekakkal, ágasokkal alá volt támogatva, egy hatalmas avas kazal alá pedig pince volt ásva. A másik gazda meg szalmakazlakból hatalmas aklot rakatott portája hátulján és senkinek se kötötte az orrára, mit tart benne. Ilyen helyeken rejtegették az orozva vett lovakat, míg a kiigazított vagy lesütött bilyog helye be nem gyógyult, s míg jó haszonnal túl nem adhattak rajtuk. Éjszaka fogták szekérbe, vagy tettek rajok nyerget, hogy megjártassák őket. Egyik nevezetes gyarmati családnak pedig a réti nádasban, jó dugott helyen karámja volt s az összeszedett lovakat ott őrizték a betyársorba is bátran számítható szolgafattyúk. De a mészárosok sem voltak jobbak a Deákné vásznánál! Nem akadt azok közt talán egy se, amelyik haragudott volna, ha éjjeli álmából felverte a betyár és feleszeg áron kínált neki valami jóhúsú tehenet vagy tinót. Erre vall Bihar-vármegye 1794. évi szabályrendelete is, mely szerint a mészárosok tartoznak a levágandó jószágot a vágás előtti napon az utcára, a szék elé kikötni. Hadd lássa mindenki, milyen bőr van rajta! Kikötöttek hát egy rédiával vett borjút tízszer is, a sötétben vett vágót pediglen vígan árulták. A nagyváradi, karcagi, túri, kevei vásárok, a szeghalmi csali, a debreceni szabadság a betyárok és orgazdák mozgolódásának fő időpontjai voltak. Nem a vásártéren adtak-vettek ezek, hanem a város aljának egy félrébb eső helyén, amelyet zöldvásárnak emlegettek az érdekeltek. Mint ilyenek maradtak emlékezetben Karcagon a KÖdmönösér egyik zuga, Püspökladányban a nádassal eltakart Boldogasszonyhalma, Debrecenben a Tócó melléke, Ványán a Kéthalom. Persze a helyet időnként változtatni kellett, de ez nem okozott nehézséget a venni szándékozóknak, mert az új vásárt sesegték-susogták azok, akik otthon felejtették a passzust. A betyár aztán, amikor már igen sok protokollumba bejegyezték „személyes leírását" és szorult a kapcája, félrevonult egy kevés időre. Mindenik bandának volt valahol tanyája. Idős emberek beszélik, hogy a bajomi határon, lenn az Oberettyónál, közel a Földláphoz, volt egy betyártanya valamikor. Egy másikat is tudtak, túl a folyón, mélyen a rétben, a Ködmönös egy kis porongján. A réti pásztorok ismerték ezt a helyet. Nagy odvas fűz állott félre dőlve, közel a nádkunyhóhoz, a kis porong oldalában, ha annak ágai közé felmászott a betyár, körül tekinthetett a nádas fölött. Itt hencseregtek a keresett fiúk, nyáron a sűrű nád hűvösében, télen a kunyhó tüze körül. Ha zsandárok leskelődtek rajok, gúnyát hajítottak a pásztorok a
