Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok

Nádi betyárok Hajdanában, ha a sárréti legény olyasmit cselekedett, amiért a nemes vármegye nem tartotta elegendőnek a belső bűnbánatot, elbúcsúzott a kapufélfától és a rétnek vetette magát. Pőre erkölcsű vásott kölykök is hova mehettek volna másüvé, miután már ennyihányszor megfeküdték a derest és nem volt számukra hely a faluban. Gyenge vagyok, nevendék, Fáj a farom, megverték, A vármegye vén hajdúja verte el, Hogy a fene kezeszárát egye el. Hát bizony, ők is nádban kerestek oltalmat! Ide húzódott be az is, aki messze idegenben megunta már a szigorú katonai reglamát s Majlandból, Brünnből, honnan obsit nélkül hazatért egy szép napon. A négy vármegyébe nyúló Sárrét beláthatatlan nádrengetegeinek, életveszedelemmel járható lápjainak csak a széléig ért a vármegyék hatalma, közéjük nem ment pandúr soha, se zsandár. Nem is lett volna nekik tanácsos! Odabent nyugodtan morzsolhatta napjait, akinek ide kívül szűk volt a világ; ott nem zargatta senki. A rét fiai, mint rideg pásztorok, vagy mint pákászok tengették el komisz, de szabad életüket. Amelyiknek pedig egyik hivatal se tetszett, betyáréletre adta a fejét. A Sárrét betyárjai a nádas mocsarak legdugottabb helyein, csak madárjárta apró szigetein rejtőzködtek. Ezért hívták őket nádi betyároknak. Tudjuk, hogy a Rákóczi-felkelés leverésekor nem egy bujdosó kuruc vitézt, majd 49-ben a jobbágyi rendű honvédek közül többeket tett a sors szegénylegénnyé. E politikai üldözöttek révén az egyszerű nép és a köznemesség részéről bizonyos rokonérzést, hagyományos derék bánásmódot élveztek betyárjaink. Sőt, a késői időkben, amikor már nagyon elfajultak, akkor is részesültek elnézésben, azok részéről, akik az „osztráktalálmányú" zsandárokkal való packázásukat a maguk lázadozásának tekintették. A kinn élő emberek: pákászok, pásztorok, csőszök, tanyások meg egyenesen cinkostársaik voltak; szívesen kezükre jártak, rejtegették, menesztették őket a pandúrok, zsandárok, a „vármegye kutyái,, elől. Nem is tehettek volna másként; ha útjokat állják, bizonyosan ők húzzák a rövidebbet. Kutyaharapást szőrével gyógyították tehát. Nem létezett pásztorember, akinek két-három betyár cimborája ne lett volna. Jószágától ezek hessegették a többieket, s ha mégis kára esett, ezek nyomoztak utána. Mondja egy öreg kun gazda, hogy mikor gyerkőc korában kinn, a világtól elszakadt tanyán töltötte az esztendőket, akkor még voltak afféle jövő-menő emberek, akik a teleket a határbeli kazlakban, meg azok tüzénél dideregték át. A hetykébbje, amelyik már hírt vert, a tanyákon élősködött. Hányszor megtörtént, hogy a tüzelős ólba csak betoppant valami fattyú: „Mostmán aztán dugjatok el, komám!" Az ilyet kisérték, csak nem érték utol! Az ajtón pustolta utána a havat az idő. A kilincset lekötötték, a vendégre meg szénát hánytak a tartóba, hogy ne érezzék a vármegye szaga. - Egy másik idős gazda is arról beszélt, hogy télen ők is kinn a tanyán, tűz mellett bandáztak a virtikli pásztorokkal meg a kóbori betyárokkal. „Jut eszembe - meséli -, hogy egy derék barna fiatalt valami lövéssel ott duggattunk a szénatartóban. Egy éjszaka aztán azt mondja: Fiúk, a Tíbuc csárda kolonca ahova lejár, ott van a pénzem elásva, legyen a tietek. Na, mondom a többieknek, ez most