Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 23. Ekével a vizek közt

Péter-Pál uramra azt rá nem foghatod, Hogy sajnálná tőled az ízes falatot: Öklömnyi cubákat kanecetes lével. Tesz a térded közé, jókora szilkével. De azt már nem nézi, hogy a munkát halaszd, Azért, hogy az ételt oldaladhoz ragaszd, Mert a kanál után több időt nem enged, Csak míg bajuszodat kétfelé törölhedd. Péter-Pál uramnak az a kívánsága: Kaszanyélen leljen hajnal pirkadása, Ne sajnáld az inad, míg eljön az este, Szaporodjon a rend, gyűljön a petrence. Éjszakát se fordítsd szemed hunyására, Éjféltájon dőlj le, két-három órára, Mikor mind egy szálig, mit nappal takartál, A hosszú rudakon vontatóba hordták Ezért aztán a takarás végéről nem igen maradt el a hagyományos tréfálkozás. „Te meg, hé, hazahoztad az inged alatt a gereblyét!" - mondták a kaszás legénynek, mert kilátszottak az oldalbordái a soványság miatt. „Nem baj. Az a fontos, hogy a nyelét se hagytam kinn!" volt a huncutkodó válasz. Abban az időben nem kötötték kévébe a gabonát. Rendre vágták s a rendet favillával petrencékbe gyűjtötték, majd rudasokba hordták, ezeket meg összerakták vontatóba. Ezt azért hívták így, mert nem szekéren hordták a szérűre, hanem vontatták. Az úgynevezett hatlólánccal körülkanyarították az alját, lovakat fogtak elébe, és elhúzatták a földön. Ügyes ember kellett hozzá csak, aki megrakja, és aki vontassa s akkor egy gazszál is alig maradt el belőle. Harminc, harminckét petrence ment egy vontatóba. Egy petrence meg némileg több volt, mint amennyit mostanság két kévébe kötnek. A Sárréten villahegynek hívták a petrencét. Hordás alkalmával szekeret csak dűlőföldnél nagyobb távolságnál vettek igénybe. Sárréti öregek emlékezete szerint hajóval is hordtak. Olyan hajó (csónak) volt ez, amely alá fatörzsből fűrészelt kereket erősíthettek s a vízen úszott, a szárazon görgött. Oldalába villahegyhordó rudakat dugtak, hogy jobban megrakhassák. A gabonát sokszor három-négy szélesmedrű éren is keresztül kellett vinni, míg célhoz értek vele. Ki győzte volna annyiszor különböző járműre átrakosgatni! A szerepi Középérszigetből is kerekes hajóval hordták ki a termést hajdanában. Korcba dugták a gatyászárat, mert a hajó körül foglalatoskodva sokszor a vízben gázoltak. A fattyúk meg csak kötőt kötöttek maguk elébe, s lábuk közt átvéve, hátul a madzaga alá dugták. Még akkoriban keskeny, lábszárközépig érő kötőt hordtak a legények, az alja ki volt stikkelve, és apró virágokkal, levelekkei hímezve, többnyire piros színű fonallal. A gabonát szérőn nyomtatták el. A kunsági, békési tanyavilágban kinn élő öreg tanyások később is mutogatták a keményre tapostatott, döngölt szérű nyomát, míg végképp el nem veszett az a környezetében: felverte a gurdin, belepte a fű. Annak idején szérűnyesővel nyesegették, borotválgatták.