Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 23. Ekével a vizek közt

A régi dal elmondja röviden, hogy ment a nyomtatás: Megraktuk az ágyást a kerek szérűre, Te meg hittyes fattyú, állj a közepébe, Tizenkét jó lónak tartsad a fékszárát, Tapostasd a határ legszebbik búzáját. Beállok, beállok szérű közepébe, Túri barna kislány, te vagy az eszembe. Kereken, kereken lovaim járatom, Karcsú derekadat körül karolgatom. Az ágyást a villások rakták meg. A keresztben kilenc ölnyi szérűre ráágyaztak vagy huszonkét-huszonnégy vontató gabonát. Ennek a közepébe állott be a lovakat kötélen körben-járató ostoros, aki rendszerint fiatal legény volt. Hosszú hetekig tartott a nyomtatás, s a szérű közepén állni bizony nem kis dolog volt! A lovak hajtásához érteni, a tűző nyári nap hevét, az ágyás porát szenvedni kellett. A hatalmas ágyás, amíg össze nem törték a lovak, mellig, meg tél-túl feljebb ért surjáng legénykének is. De még az elején, amíg tartott a kedve, szokásos tréfával ócsárolta az öregebb villásokat: „Úgy vetették kendtek ezt az ágyást, mint a túri bíró lányának a nyoszolyáját!" A régi vénasszonyok hajtogatták ezt valamikor, hogy lakodalom éjszakáján már lefeküdt az új pár, osztán akkor szaladt be hozzájuk az egyik nyoszolyóasszony: Jaj, lelkem, kifelejtettük az ágyból a derékaljat! De volt a villásoknak is éppen elég dolguk, nem koptathatták a gatyafeneket. A favillával állandóan a szérű körül forgolódtak. Kétszer-háromszor megfordították az ágyást, többször felrázták, karimázták. Végre leszedték a szérűről a szalmát, rugdaló gereblyével lehúzták a töreket, a kinyomatott szemet pedig húzató deszkával vonták össze garmadába. A garmadát színben, félszerben gyűjtötték össze, s ha kedvező szél fújt, kivitték szórni. Fából faragott szórólapátokkal széllel szembe dobták, így választván el a szemet a szeméttől. A súlyos búzaszemet mindjárt elejtette a szél, a könnyű ocsút távolabb vitte, a pévát pedig még messzebb fújta. Ennek szemléléséből fakadt ez a kis dal: Amit a vénasszony beszél, Mint a pévát, viszi a szél, Szeret engem, aki szeret, Mint a szél a búzaszemet. A sárréti lányok és legények dalolgatták régente, az öreg asszonyok pletykái ellen. Míg aztán a nyomtatást, szórást elhagyva, ezt is elfelejtették. Szórni csak egyirányú fúvásban lehetett, nyílt, szabad térségen, ahol semmi se állt a szél útjába. A tanyaudvarról kimentek a dűlőre. Ponyvát terítettek a szekér oldalába, derekába, s úgy hordták ki a garmadát. Előfordult, hogy gyakori esőzések miatt a nyomtatás munkáját nem tudták rendes időben teljesen elvégezni. „Medvét fogtak a szérűn" - mint mondták ilyenkor, vagyis a megázott, átnedvesedett gaz elnehezedett, összegubancosodott. Ilyenkor az asztagba rakott gabona télire maradt s jégszérűn nyomtatták el. Persze nem úgy értendő ez, hogy a befagyott éren, vízen rakták meg az ágyást, hanem úgy, hogy a szérű fagyos földjén. „Akár télen, akár nyáron, nem jó állni az álláson! Ugye hé?"- kérdezgették a nyomtatási tréfák célpontjától, az ostoros fiútól, ha fújta a körme alját.