Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek

Egy gulyásbojtárral is itt az irázi rétben történt egy különös eset. A felröppenő varjak közé vágta a botját, s egyet eltalált közülök, éppen a fejére esett. „Na, ha rámpottyantál, káromkodott nagyot - az enyém vagy és kipányvázlak, mint a csirkés kotlót szokták. A még élő varjút gatyamadzagon kikötötte a kunyhó oldalához. A strázsáló bojtár másnap arra esküdözött, hogy éjfélkor a varjú kotló módjára rikácsolt, majd így szólt: „Megkeserülöd Bénkó, amiért így bántál a világra segítő bábáddal!" A kevei bába volt, aki csakugyan meghalt azon az éjszakán. A varjú sem érte meg a reggelt. De a bojtáron is betölt a varjú szava! Nem sok idő múltán egyszer csak megvadult a gulya legszelídebb bikája és csúnyán megtérdelte. Attól fogva mindig kornyadozott, s jobbára csak a karám körül lézengett. El is pusztult, talán esztendőt sem töltött. Egy csikós pedig az ülőhelyül használt lókoponyával járta meg. Este a tűz mellett éppen rá akart telepedni, amikor hirtelen megmozdult az és rányerített. Még akkor elvitték egy távolabb eső halom tetejére, ahonnan hetednapra eltűnt. Pedig a számadó azt tanácsolta a fiúnak, hogy kantározza fel. Minden éjszaka oda mehetett volna rajta, ahova neki tetszik. Igaz viszont, hogy az ilyesminek hátulütője is szokott lenni. Pákászféle emberek emlegették, hogy Szerep, Udvari alatt a Vészszegéren és a Csarnán boszorkányok jártak fel a Berettyó felől. Holdvilágnál látták, mint ültek a víz tetején, felhúzott lábbal, térdre tett orral - mint öreg asszonynak a kucikban télen - és úgy úsztak hátrafelé. Bajom és Udvari határán folyó Tigicsérben is vén banyák csatangoltak sötét éjszakákon, rontva az utasokat, de akadt köztük olykor lányféle is, aki becsalta a legényt az érparti nádasba, s ott elaltatva tönkretette, elvette az erejét. A sokat tapasztaltak kioktatták a legényeket, hogy ha találkoznak vele, mit mutassanak és mit meg ne mutassanak neki. A keresztúton való járkálás, ácsorgás meg nyilvánvalóan veszedelmes. Egy zsákai ember nem hitte ezt és csakazértis kifeküdt éjjel a keresztútra. El is aludt. Ám éjfélkor valami nagy szekérzörgés ébresztette fel. Úgy tetszett, mintha több szekér közeledne az úton. Trappoltak a lovak ugyancsak! Szép holdvilág volt, körülnézhetett az ember, de nem látott semmit. No, bolondot álmodtam - gondolta magában, és újra elaludt. Majd egyszer megrázza valaki a vállát, és a fülébe kiáltja: „Kelj fel és eredj innen!" Hej, ment volna már, de nem tudott! Nem érezte, látni sem látott semmit, csak hallotta, hogy pokoli zörgéssel hosszú szekérsor megy rajta keresztül. Amikor hajnalban nagy keservesen feltápászkodik, veszi ám észre, hogy a nyaka megtekeredett, a lábára sántít, a farán pedig ott van egy nagy lópatkó nyoma. Próbáltak avval mindent, mégis nyomorék maradt holta napjáig. De nem csupán az egyszerű embereket környékezték a boszorkányok, hanem még a hivatalos személyeket is sokszor csúffá tették. Többek között arról is beszélnek egy furcsa históriát, hogy hajdanában miképpen járta meg Békés nemes tanácsa. Abban az időben a soros elöljárók fenn ebédeltek, vacsoráltak a városházán. A városgazda uram gondoskodott a szükségesekről, a kisbíróné asszonyom pediglen kezelte a főzőkanalat. A sok jó mellett hetenként többször volt szükségük 40-50 tojásra. Ezt mindig az öreg Bidizsnétól vásárolták. Egyszer is beküldték a hajdút, hogy hozzon tőle 50 darabot. Bódizsné nem lévén otthon, unokája, egy lánygyerek fogadta a város emberét. „Most hiába jött kend - monda neki. Ha idehaza is volna öreganyám, aligha tudna tojást adni, mert még nem tojt máma." A hivatali tekintélyre büszke fiatal hajdú felfortyant, azt gondolván, hogy a lány incselkedik vele. „Mit fecsegsz összevissza! Csak nem akarod elhitetni velem, hogy öreganyád tojja a tojásokat?" „De bizony az - erősítgette a lány. Látja kend azt a kis kerek követ ott, a mestergerendán? Azt szájába veszi, ráül egy kosárra, és annyi tojást tojik, amennyi kell." A hajdú nagy szemeket meresztett. Rögtön