Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek
boszorkányságra gondolt. Se szó, se beszéd tovább, zsebrevágta a kis kerek követ, és felvitte a városházához. A tanács hüledezve hallgatta a hajdú elbeszélését. Végre úgy határoztak, hogy a követ ki kell próbálni. A főbíró lehozatott egy kosarat a tanácsterembe, ráült, és a szájába vette a kis kerek követ. Csakhamar csikarást érzett a hasában és egy tojást tojt. Ugyanígy jártak el a többi hites tanácsbeliek is. Egy tojást felütöttek, és épp olyan volt az, mintha tyúk tojta volna. - A dolog vége az lett, hogy az öreg Bódizsnét, mivel magatojta tojással tartotta az elöljáróságot és egyéb ehhez hasonlatos istentelenséget vitt véghez, mint nyilvánvaló boszorkányt, egy halom tetején megégették. Ezt a békési halmot máig Bódizsnéhalmának hívják. Ez is jeles hely volt. De voltak másféle jeles helyek is, érpartok, halmok, laponyagok. Ezek meg pénzt rejtenek. A szegény réti nép képzeletét mindenkor foglalkoztatta a kincs - ami nincs. A hiedelem szerint azonban van, csak el van ásva. Keresték hát ezek a gazdátlant, mert a másé után hiába ácsingóztak. Avval tartják, hogy legtöbb kincs a török időkben került a föld alá. Az örökös háborúskodásra való tekintettel a tehetős polgárok elföldelve tartották pénzüket, futáskor még inkább leásták. Sokszor aztán ott is maradt az; szétszóródott, elpusztult a család, vagy ha visszajött is, nem akadt rá megint. A törökök is nagyon sokat ástak el, kiűzetésükkor nem győzvén magukkal cipelni minden prédát. Némely részéért azonban később visszalopakodtak. Emlegetik, hogy amikor Bajomban voltak a törökök, a falu alatti Törökhalmon ütötték fel a basa selyem sátorát. Ide volt elásva a basa kincseivel megterhelt hajó (csolnak) is. Ezt azonban már csak későn tudták meg a bajomiak! Egyszer - több lehet hetven esztendejénél, még akkor megvolt a rét - két fiatal idegen jött a faluba. Pár napig tekeregtek, itt csavarogtak; egy ízben az öreg Kótiéknál háltak, mint a vándorló legények. Senki sem gondolta, hogy törökök, pedig azok voltak! Egy sötét éjszakán (erre vártak csak) kiásták a hajót, lehúzták a halom aljára, ott kezdődött a rét, ráeresztették a vízre és eleveztek. Jól megmagyarázták azoknak otthon, hogy hol kereskedjenek! A gödör most is látható a halom oldalán, de már belepte a fű. - Az is régen történt, amikor egy nagyszakállú török érkezett Püspökladányba. Négy turbános, bugyogós emberrel jött, hosszú ekhós szekéren. Azt mondotta, hogy kereskedő, portéka azonban nagyon kevés hánykolódott a szekérderékben. Ajánlották neki, hogy éjszakára álljon be a városháza udvarára, idegen utasok szokása szerint. De ehelyett egy gazdánál szállásolta el magát. Jó pénzt ígért, hát szívesen fogadták. Kora hajnalban már tovább mentek. Búcsúzáskor a nagyszakállú török száz aranyat olvasott le a gazda tenyerébe. Az meg szabódott, hogy nem fogad el ennyi temérdek pénzt egy éjszakai szállásért. „Vegye el, gazduram - így a török - jut is, marad is a dédapám vagyonából!" Jól van, hát elfogadta. Majd napok múltával lemenvén nagy udvara hátuljára, az egyik sarokban, a szalmakazlak mögött betemetett gödörre talált. Ekkor világosodott meg minden az elméjében! Miért húzták a lovak a szekeret befelé olyan könnyedén, és miért nyikorgott a kerék, mikor kifelé mentek a kapun. Hát Rőköny, az öreg pákász hogy járt! Szerep alatt, valahol a Nagyoldalszigeten lakott. Sokszor végiggázolta ottan körül a Berettyópart vizét, mégis csak egyszer bukott meg valamiben. Vajon mibe akadt a lába? Húzná ki, de meg se bírja moccantani. Legény fiával meg a másik kisebbel is alig tudták partra vonszolni. No, ők se gondolták volna, milyen halat fognak! Egy gyönyörű szép sárga cserépcsikó volt. Mit csináljanak vele? - hát odaállították a kunyhó elébe, hogy hadd legyek ott. Mert nagy volt az. Jó idő múltán, talán esztendőre rá, látják, hogy valami ember ténfereg a közelben. Hát ez hói jár itt? Nézi, nézi a vizeket, a
