Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten
város emberét. Most hiába jött kend, - monda neki. Ha idehaza volna is öreganyám, aligha tudna tojást adni, mert még nem tojt máma! A hivatalos tekintélyes büszke fiatal hajdú felfortyant, azt gondolván, hogy a lány incselkedik vele. Mit fecsegsz össze-vissza! Csak nem akarod elhitetni velem, hogy öreganyád tojj a a tojásokat? De bizony az, - erősítgette a lány. Látja kend azt a kis kerek követ ott a mestergerendán? Azt szájába veszi, ráül egy kosárra és annyi tojást tojik, amennyi kell. A hajdú nagy szemeket meresztett. Rögtön boszorkányságra gondolt. Se szó, se beszéd tovább, zsebre tette a kis kerek követ és felvitte a városházához. A tanács hüledezve hallgatta a hajdú elbeszélését. Végre úgy határoztak, hogy a követ ki kell próbálni. A bíró behozott egy kosarat a tanácsterembe, ráült és a szájába vette a követ. Csakhamar csikarást érzett a hasában és egy tojást tojt. Ugyanígy jártak el a többi hites tanácsbeliek is. Egy tojást felütöttek, hát belől is épp olyan volt az, mintha tyúk tojta volna. - A dolog vége az lett, hogy az öreg Bódizsnét, mivel magatojta tojással tartotta az elöljáróságot és egyéb ehhez hasonlatos istentelenségeket vitt véghez, mint nyilvánvaló boszorkányt, egy halom tetején megégették. Ezt a békési halmot máig Bódizsné halmának hívják. A férfiak között is akadtak boszorkányok. Bizonyos Kállai nevezetű kisrábai csősz híres volt ezelőtt ördöngösségéről. Könnyen elő se lehetne számlálni, miket cselekedett. - Egyszer azt kérte tőle a veje, hogy avassa be őt is a tudományába. Az öreg próbálta lebeszélni: „így fiam, úgy fiam ..." De az továbbra is csak kötötte magát. „Na jó - azt mondja az öreg Kállai - nem bánom. Elviszlek a gyűlésünkre, de arra figyelmeztetlek, hogy mitől kezdve elindulunk mindenütt a nyomomban légy, meg ne torpanj, mert akkor nem kezeskedem az életedért." „Bízza csak rám!" - monda a veje. Mikor aztán elérkezett az időpont, mezítelenre vetkeztek, bekenték magukat valami kenőccsel. Azután az öreg Kállai nagyot ugrott, utána a veje és szédületes gyorsasággal elkezdtek hol szaladni, hol repülni. Elől az öreg, utána a veje. Keresztül mentek kulcslyukon, egérlyukon, felmásztak a nádszálra. Hanem amikor tüzes keréken kellett volna keresztül ugrani, a vő megijedt és elmaradt az apósától. Meg is szenvedett érte: ütötték, verték, szaggatták, tépték. Még az eszméletét is elvesztette. Mikor magához tért, az öreg volt mellette. No fiam, ugye mondtam! - szólt fejcsóválva. - Majd széttéptek a többiek, amiért megtorpantál. Szerencséd, hogy nem volt köztük nálam erősebb." Mintegy 70-75 esztendővel ezelőtt egy szép fiatal legény bojtárkodott az ecsegi pusztán. Kár érte, hogy ez is boszorkány volt. Tenyérnyi kerek fekete bilyog volt a melle közepén. A lányok bolondultak érte, de a legényeket is megrontotta és velük hált. Több különös históriát beszélt róla egy öreg pásztor ember. Itt csak egyet említünk meg. - Azt mondta egyszer a számadónak, hogy Szent György éjszakáján fonjon egy karikást, a nyelét fúrja ki és a lyukba tegyen begyepesedett sírról való port, amit azon az éjszakán hozott a temetőből, azután a lyukat dugja be. Ha este ezzel körül kerüli a gulyát, sem idő, sem más egyéb azt szét nem ugraszthatja. A karikásnak azonban csak akkor lesz bűvös ereje, ha fonása közben senkihez sem szól. A számadó megcsinálta a karikást, mely valóban bevált. De egész éjszaka nem szólt egy árva szót sem. Pedig egyszer a bojtárok ütöttek csihét, hogy farkasok törtek a gulyára; azután meg a menyecske szeretője jött ki hozzá, unszolva, hogy szólaljon meg már. Később kérdezte a bojtárokat, de azok színét se látták a farkasoknak, se a menyecskének. A határ jeles helyein elásott kincsek javarészét is boszorkányok őrzik. A bárándi Kincseshalom tetején minden éjjel ott lapul valami sötét csomó. Még senki sem bolygatta meg, hogy: vajon mi lehet az?
