Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten
„Nem tudom, fiam", - monda az apja. „Én is nézem, hogy vajon lehajítanak-e már róla, vagy rajta hagynak. Biztosan az a vén ku..a S... Sára nénédasszony van itt!" (Hírneves boszorkány volt az öreg úgy 60 évvel ezelőtt.) Alig mondták ki a nevét, a gerendába akasztott lámpa nyomban elaludt és veszett csörömpöléssel a földre esett. Nosza, mindnyájan talpra ugrottak és bal kézzel hadonásztak, kapkodta a sötétben, hogy hátha megfoghatnák és eloldalgathatnák az öreget. De nem sikerült. Azután masinát rántottak, nézik a lámpát, hát nincs annak az égvilágon semmi hibája se, pedig azt gondolták izzé-porrá tört- Az öreg Sára azért haragudott, mert nem az ő ajánlottját választotta szeretőnek. Haragjában egyszer a padlásról fekete kotló képében ugrott a szeme közé. Máskor tűt dugott a gatya korcába, majd pedig a szűrje ujjába kecske-békát tett. Egy hozzáértő azt tanácsolta a legénynek, hogy egyszer okkal-móddal úgy intézze, hogy amikor a vén Sára hozzájuk megyén, fordítsa rá mezítelen hátulsó részét. Megpróbálta és használt is. Bizonyos gyarmati legényről mondják, hogy sokszor megnyergelték. Nyáron a tornácon szokott aludni a szúnyogháló alatt. Éjfélkor az ereszből kantárt vágtak hozzá, mire lóvá változott, a boszorkány pediglen ráült és elvágtatott rajta. Reggel olyan habos volt a legény teste, mint a jól meghajtott lónak. Valami tudós asszony okosította ki, hogy gatyamadzagját hajítsa rá a kantárra. Ettől aztán a rezes kantár rögtön lóvá változott, az ágyfára már előre oda készített kötőféket a fejébe rántotta és annál fogva egy fához kötötte. A ficánkoló lovat addig verte, ostorozta, míg csak el nem szakította a fékszárat s a kerítéseken átugrálva el nem nyargalt. A menyecske bába arcán, aki régóta kellette magát a legénynek, ostorcsapások látszottak másnap. Volt olyan legény is, akihez macska képében járt egy menyecske. Látták, amikor bebújt az ágyába, a takarója alá, ott megrázkódott és igazi alakját vette fel. - A másik lány pedig azt mondta egy neki nem tetsző legénynek, akihez feleségül adták a szülei: „Na, ha uram leszel, lovam is leszel!" Lakodalma után minden pénteken éjszaka rajta lovagolt a régi szeretőjéhez. Azon is sokat töprengett, aki hallotta, amit Sápon mondott neki egy szép fiatal özvegy. A tükör mögül egy kis fekete könyvet vett elő. „Ebben van az én regementem!" - monda. A lapok közé legények hajából és szőrszálaikból kötözött babák voltak téve. Higgye el kedves komámasszony, - azt mondja - hogy amelyikét előveszem, az jön ide, vagy ahova küldöm, odamegy. Régen egy szerepi öreg csősznek a boszorkányok miatt kellett elhagyni a hivatalát. Ha kilépett a házajtón, vágták rögtön földhöz a láthatatlan rosszak. Egyszer három komája volt nála, az egyik erős nagy legény fiával és látták ezt. Mondták neki, hogy vegyen kést a baljába és azt forgassa, mihelyt kinyitja az ajtót. Nem ért az semmit. A kést kiütötték a kezéből, hogy messze esett, őt magát pedig a kemence elé a padkához vágták. Négyen fogták meg, hogy kivigyék a pajtához, de éppen csak hogy ki nem rángatták karjaik közül. A keresztutaknál meg egyenesen dulakodással lehetett elvinni. Mondta is: Vigyázzatok rám, ha a keresztúthoz érünk! De nem csupán az egyszerű embereket környékezték a boszorkányok, hanem még a hivatalos személyeket is sokszor csúffá tették. Többek között arról is beszélnek egy furcsa históriát, hogy hajdanában miképpen járta meg Békés nemes tanácsa. Abban az időben a soros elöljárók fenn ebédeltek, vacsoráltak a városházánál; a városgazda uram gondoskodott a szükségesekről, a kisbíróné asszonyom pediglen kezelte a főzőkanalat. Egyebek között hetenként többször volt szükség 45-50 tojásra. Ezt mindig az öreg Bódizsnétól vásárolták. Egyszer is leküldték a hajdút, hogy hozzon tőle 50 darabot. Bódizsné nem lévén otthon, az unokája, egy leánygyerek fogadta a
