Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 19. Javasok a Nagysárréten
Gazdalegény, szolga vegyesen. Még a jászolfát is nyomta egy sor, a sihedereknek csak körömrugó jutott ülőhelyül. Beszélgettek mindenféléről. Az öreg meg dúdolászott magában, muló-módon azt se tudták ébren van-e vagy álmodik. Nem háborgatták. Majd szól magától. Addig, míg valamelyik vakot mondott, ő pedig meghajította szóval s így apránként belemelegedett a beszédbe. Lehetett a szavából okulni! Kinek-kinek megmondta, mikor házasodjék, milyen lányt vegyen el, hogy fiai legyenek. Nem volt ott restelkedés. Aki tudni akart valamit, megkérdezte, akinek baja volt, bevallotta. Jóltartották, itatták a legények az öreget, mikor a készülőt verte, ellátták útravalóval. Ok hordták neki az ételt, mert a fehércselédek féltek tőle. Meg azért sem álltak vele szóba, hogy hírbe ne kerüljenek. Mikor a V. Miska „nagyláb ujjára ráesett a veres tégla", azt is az öreg Hódas gyógyította meg, Szalayéknál. - S. Kari az időben surjánzott. Udvaruk lábjában lakott egy boszorkány hírében álló kackiás menyecske, aki olyanformán rontotta, hogy éjszakánként vele hált. Panaszkodott a fiú, hogy „már nagyon húzza a lábát emiatt és mindjárt az ujját se tudja már kiegyenesíteni". Égett a tűz a padka közt, az öreg Hódas pár szál füvet hajított rá a tarisznyából, azután Karit anyaszült mezítelenül odaállította mellé. Egy kobakszárból három hosszú tollat vett elő, balkeze ujjai közé fogta és néhányszor végighúzta a fiún, a homlokától az ágyékáig. Utoljára egy nagyot kiáltott, jobb markába kapta a tollakat és a tűz felé csapott velük. „Mint kisgyerek, a szénatartó sarkába bújtam, - beszélte e gyógyításra visszaemlékező öreg gazda. Onnan lestem a híres nagy legényeket, akik kényesen jártakkeltek mindig, öklelődző bika módjára, akkor meg olyan elfakultán ültek a padkán meg a jászlón, mint a halottak." Az öreg Hódas a régi Sárréti élet jellegzetes alakja volt. Kortársai közül sokat emlegetik még a földesi Balogh Gáspárt. Azt beszélték felőle, hogy „gyerkőckorában minden este el kellett mennie a hegyen túlra leckét hallgatni, ott is aludt egy fa tetejében s hajnalban indult vissza." Unokája, Mocsári Sándor bajomi öreg kovácsmester elbeszélése szerint, mikor meghalt, a földesi nagy templomba nem fért be a gyászoló gyülekezet. A környékbeli falvakból szekéren meg lóháton jöttek az emberek és legények a végtisztességére. - Az újabb idők híres kanbábája a néhány évvel ezelőtt elhalt vén Gál Józsi volt Sárrétudvariban. Bevett szokás szerint alkunélküli komenciót mértek neki a gazdalegények. Csépléskor búzát, ősszel tengerit, télen szalonnát hordtak a kamrájába. Nemcsak a helybeliek, hanem a szomszédos községekből is többen rendszeresen adóztak neki. Szinte virtus volt, minél jobban ellátni az öreget. Olyanok is hordták az ajándékot, akik betegséggel egyszer se kerültek a kezére. Háza téli időben estétől éjfélig a legények tanyázó helye volt. Olykor egy-egy súlyosabb beteg is lappangott a sutban, nyáron a padláson. Bár avatatlanok nem jártak a házhoz, egy s más mégis kiszivárgott onnan. Egy legényről beszélik, hogy „gatyamadzagja három hétig volt a kútágasra kötve". Egy másik meg „nyerget ült a vén Gál Józsi padkáján, mégse gyógyult meg." Volt olyan is, akinek üszköt tett a „lába ujjára" az öreg, meg akinek tüzet csiholt a térde közé. Páciensei közül tanítványa is akadt az öreg Gálnak, egy fiatal legény. Ez azonban (legalábbis még most) nem foglalkozik gyógyítással. Azt mondják azért, mert meghalt az öreg, mielőtt teljesen átadhatta volna neki a tudományát, vagy a bajomi öreg Nagy Lajos szavaival élve: „a vén Gál Józsi a nagy verőhöz már nem tudott neki dobot is adni". 8 8 Érdekes szavail eképpen értelmezte az öreg Nagy: „Úgy hallottam gyerekkoromban, hogy az ilyen féltudákosoknak valamelyik hiányzik. Ennek már verője van, csak dob kellett volna még neki. Ilyen volt ezelőtt Újfaluban az öreg Garabuci, annak se volt dobja."
