Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 19. Javasok a Nagysárréten

Eddigi szorgos gyűjtésem és a hagyományok végső pusztulásának igazában csak a helyszínen élő kutató előtt megmutatkozó valósága ellenére bízom abban, hogy még kerülnek elő adatok, amelyek javasaink mi voltát közelebbről és részleteiben megvilágítják előttünk. Látjuk, hogy a két Sárrét, a Berettyó és a Körös nagy mocsarai közé zárt falvak népe érdekesen, egész közösségi életükre kihatóan, a múlt század 70-es, 80-as évekig őrizte a sámán kultusz és gyógyítási mód maradványait. Anélkül, hogy cikkem keretét és célját túlhaladó fejtegetésbe bocsátkoznánk, ilyennek tarthatjuk elsősorban a javasnak a madárral (közelebbről: a bagollyal) való kapcsolatát, a füvek gyógyerejének megálmodását, a dob és dobverő hiedelmet, a rostának kifejezetten dobként való használatát, a kiáltozással, fúvással s talán a tollal való gyógyítást és a beteg késsel való megkerülését is. Hogy a javasoknak a házassági ügyekbe való beavatkozása, a kanbábáknak a legény életben játszott szerepe milyen mértékben sorolható ide, azt több adat és tüzetesebb vizsgálat dönthetné el megnyugtatóan. - Viszont van sok olyan vonás is, ami a boszorkány hitből került ide. Elsősorban a boszorkánykodással gyanúsított bábák révén. A hétévenkénti összejövetel pl. a boszorkánygyűlés analógiája. 29. ábra: Szűcs Sándor: Kecskeduda mellett mulató legények