Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 17. A Nagysárrét régi disznótartása
A Nagysárrét régi disznótartása 1. Az 1860-as években végrehajtott ármentesítésig a Nagysárréten alig lehetett művelhető földet találni. A határban imitt-amott emelkedő szigeteket, hátakat szántották-vetették csak. De nagyobbacska árvíz ezeket is úgy körülmosta, némelyiket egészen is elöntvén, hogy sokszor vittek is róluk termést, nem is. Viszont a kövérfüvű ártéri mezőnek meg a mocsári legelőnek határa se volt szabva. Mindenki annyi jószágot csaphatott rá, amennyi neki tetszett. Ilyen körülmények közt a vagyon, az érték az állatállomány volt. Különösen a szarvasmarha- és juhtenyésztés öltött nagyobb arányokat. Ezek mellett azonban a disznótartásnak is megvolt a maga jelentősége. Amazokból pénzelt inkább a sárréti gazda, emez pedig a lakosság táplálkozásához szükséges hús és zsír jórészét, valamint a fontos szerepet játszó szalonnát szolgáltatta. - Eme régimódi, a mostanitól teljesen elütő és vele össze nem függő disznótartás néprajzi vonatkozásairól szólok a következő sorokban. A XVIII. és XIX. század fordulójától az 1870-es évekig terjedő, vagyis legvégső időszakáról igyekszem áttekintő képet rajzolni, amiként ez a szétszórt feljegyzések, a szájhagyomány és a kivénült pásztor emberek, öreg gazdák visszaemlékezései alapján még lehetséges. 1 2. Abban az időben a nagysárrétiek a réti disznót és a szalontai disznót tenyésztették, de főként az elsőt. A szalontai inkább a Kissárréten volt elterjedve s onnan származott ide. Sárrétudvari juhász, öreg Víg Sámuel (1832-1924) úgy tudta, hogy az itteni gazdák az ötvenes évek elején kezdték evvel a fajtával kicserélgetni a réti disznójukat, mert szalonnásabb volt ezeknél. Hogy külső és belső tulajdonságaira nézve milyen volt az egyik és milyen a másik, erre a kérdésre pontosabb feleletet már hiába várunk. Mindkét tájfajtánk teljesen kipusztult és róluk korabeli leírás, sem jó képes ábrázolás nincs. A visszaemlékezés csupán néhány legszembetűnőbb sajátságaikat őrzi már. A két válfaj megkülönböztető jegyeit sem bizonyítja. Nagy különbség aligha is lehetett köztük, kiváltképpen a visszaemlékezőink idejében, amikor már egymással nagymértékben kereszteződtek. A réti disznót csontos, erős testű, görbés hátú, nagydarab állatnak mondják. Izmos lábával beérte volna a futó paripát. Feketecimpájú, hosszú orrával úgy hányta a földet, akár a vaseke. A kan állából arasznyi agyar nőtt ki, de a kocáé se volt sokkal kurtább. Elő fának is felszedte vele a gyökereit. Hegyes füle felfelé állt s fekete meg vereses hosszú szőrszálak nyúltak ki belőle. Nagyon jól hallott, a legcsekélyebb neszre odafordította a fülét. Látni is kitűnően látott; messzebbről észrevett valamit, mint a kondás. Testét durva veres, ordas szőr fedte. Gerincén arasznyi serte húzódott végig. Ez némelyiknél világosabb, másiknál viszont sötétebb, bakarszínű volt. Hátrafelé simuló sertésszőr volt kétoldalt a hasa szélén és a farán. Az egész testén úgy elszórtan, szálanként hosszú feketés szőröket is lehetett találni. Bajusza is veres és kékesfekete igen hosszú, kemény néhány szál szőrből állott. - Alkalmasint ilyen réti disznót ábrázolna az ide mellékelt rajz is, amely Fodor Gergely bajomi nótárius 1830-as évekből való kéziratos jegyzőkönyvéből maradt fenn. A szalontai disznó szintén ilyenforma testalkatú volt, csak valamivel egyenesebb. Leginkább abban ütött el a réti disznótól, hogy fülei konyán az orrára lógtak. Meggypiros göndör szőre legsötétebb volt a füle tövén és a lábain, különösen térden alul. Ezzel ellentétben volt kesely disznó is, amelynek lábait térden alul fehéres szőrszálak szőkítették. 1 Az illeni pásztorkodásról „Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében,, (Nadányi Z.: Bihar-vármegye monográfiája. Budapest, 1938.) című dolgozatomban adtam jellemzési. (A réti pásztorkodás 167. 1. (A juhászairól „A réti juhászat,,) Tiszaföldvár és Vidéke, 1936.) és „A nagysárréti juhászat,, (Debreceni Szemle, 1937.) címen írtam. A sárréti szállásokról, telelőkről más alkalommal szólok.
