Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 12. Nádvágás
A kévék nagysága igen különböző volt. Legrendesebbnek mondták az öles kévét, melybe annyi nádat kötöttek, amennyit egy ember a két karjával összeölelhetett. Ritkán bár, de kötöttek két öles kévét is. Egyik sem került így eladásra, hanem szétszedték őket többnyire fél ölesre. Néhányan még emlékeznek a régimódi un. lapos kévére, melyet nádba kötöttek. Némileg háromszög alakját száltal nyerte, hogy kötés közben összeszorított lábszárak közé fogták, de okozta ezt a gyékénynél keményebb nádkötél is. Négyszegletes kévéket is kötöttek. Szánra, szekérre lapjaikkal összeillesztve rakták. - Serény ember egy nap alatt levágott és bekötött 90-100 egy öles kévét. Nádtolóval dolgozók többre értek, 220-250 kéve maradt utánuk. Mire véget ért a munka, 2500-3000 kéve volt halhiba rakva. A földre fektetett és egymásra rakott kévék ideiglenes csomóját hívták így. A nádat szánon hordták haza. Az udvaron kúpba rakták: felállítottak 3-4 kévét, egymáshoz kötözték és ezekhez támasztották körül a többit, mintegy 250-300 kévét. A vízszabályozással a nádvágásnak ez a szabad, korlátlan volta megszűnt. A pusztuló nádasokat 1871-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében. 1872-ben a szerepi földön az Ösvénytónál minden öt kévéből kettőt kértek bérbe s ezen kívül még ki is kellett hordani a nádat a rét szélére. Itt történt a dézsmálás, részelés, vagy a rét valamelyik szárazulatán kijelölt nádlógerben. De hát ami akkor termett, nem nád volt már az a régihez képest! Pedig az uradalom az időben már gondozta is hasznot hajtó rétjét. Az ottmaradt cseplesz nádat, csörmőt, gizgazt, száraz avart tavasszal szél alá felgyújtotta, hogy az új termés tisztább legyen. Napokig égett a rét. Füstölögve, kojtolva lohadt le a tűz némelykor a zsombékosokban, kotus helyeken. A fel-feltámadó szél magasra csapta fel megint a lángokat és sebesen seperte előre, több kilométer szélességben s nagy távolságokra szórta a könnyű hamut. Farkasok, rókák, nyulak, apró férgek riadtan menekültek a futótűz elől. Éjjel a harmadik, negyedik határban feltetszett a tűz világa, mintha egész falvak égtek volna. Földesi születésű öreg Mocsári Sándor, volt bajomi kovácsmester kisgyermekkorából emlékszik rá, mikor egyszer az iskola udvarán játszadozva, szállingózva szürke pihéket vettek észre. „ Nádpernye ez, fiam - magyarázta a tanító. Ég a Sárrétje, onnan hordja a szél." Legalábbis jó 10-12 km messzeségből! Este a falu végéről nézték, hogy délnek, a Sárrét irányában több felé milyen fényes az ég alja. Ezek a fények már a rét koporsója mellett lobogtak. Nemsokára betemették a fekete barázdák. Öreg nádalók beszélik, hogy téli délutánokon, mikor már hanyatlott a nap, sűrű hamvas kék köd ereszkedett a rétre. Mintha megsűrűsödött volna a levegő. Minden kis gazszálra zúzmara rakódott. Ilyenkor jobban tette az ember, ha helyén maradt az úttalan nádban. A vágók is ott töltötték az éjszakát a tetthelyen. Szűnös-szüntelen lobogtatták a hatalmas nádtüzet s bundáikba húzódva ültek mellette. Ha rövid időre elszenderedtek és a lángok is elaludtak, belepte őket a zúz. Szerencsések voltak, akik pásztorszállást vagy pákászkunyhót leltek a közelben. Az öreg Szabó Antal is két másik bajomi társával a Csifen egy pákász vityillójában éjszakázott. Az öreg Láposi Sándoréknak meg pásztorok adtak helyet Akasztóban. Az ilyenek aztán nemcsak nádat hoztak haza, hanem behozták falujokba a rétbeliek történeteit is, a táltosokról, boszorkányokról, jeles helyekről. Ezért tudtak annyit mesélni a sodrókában. A pásztorokról szólva én is beszéltem már arról, hogy a rétlakók lelkében hiedelmek éltek. Azt meg a történelemkönyvekből tudjuk, hogy az utolsó pogány-felkelés, Vatha vezér serege innen indult ki a békési, sárréti mocsarak közül. Még 1721-ben is azzal vádolják a békés
