Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 12. Nádvágás
A rét fénykorában mindenki annyi nádat vághatott, amennyi neki tetszett. A rét valójában a vizek birodalma volt, nem az embereké. A se vége, se hossza náderdőket nem őrizte senki. Az őszi hónapokban, amikor már megmutatta magát a nád, vagyis látszott, hol lesz érdemes vágni, a nádvágó szegény ember hajóra ült és felnézte a nádvágó réteket. Kedvére való nádat keresett. A kiválasztott bokrot megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélét négy-öt helyen egyegy ölre való lábonálló nádat gyékénnyel összekötött. Erről megtudta az esetleg utána arra járó társa, hogy ennek a bokornak már gazdája van. A nádasok ama helyeit nevezték bokornak, ahol legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némelyik bokor több holdnyi kiterjedésű volt. A nádat télen, jégen vágták. Míg ez az idő elérkezett, a felfogott bokorhoz többször ki kellett menni, nehogy valami rongyember eltulajdonítsa. Ilyen kimenetel alkalmával egyetmást mindig igazítottak az odavezető úton, a nádat, gizgazt kiverték, mikor már fagyra fordult az idő, a közbeeső szárazulatokon siklót locsoltak, mely jó útja lett a nádat hordó szánnak. Rétet szerezvén a szegény ember, otthon a padlásról, színből előszedegette szerszámait, rendbe hozta, megélezte őket. Legrégibb és legkedveltebb szerszám volt az egyszerű kacor vagy nádvágó. Méternyi nyélre erősített 26-28 cm hosszú kaszapenge. A nádtolót a már ezzel elégedetlen „rest újítók" találták ki, - miként egy öreg nádvágó magyar mondotta. Átlag 62 cm hosszú, 4-5 cm széles acélos vasból kovácsolt penge volt. Fokának a közepére 15 cm hosszú köpűt formált a falusi kovácsmester és kisebb köpűkké formálta felgörbített végeit is. Ez utóbbi köpűk nyakán mozgatható, de le nem húzható vas hurok van. A nádtolót maga a nádvágó ember szerelte fel. A nagy köpűbe dugta a 4 méter, vagy sokszor ennél is hosszabb rudat, a kisebbikre pedig rugalmas husángokat helyezett, amelyeket hátra hajlítva, végeiket a rúdhoz erősítette vékonyacska kötéllel s az így keletkezett ívek közepére keresztbe kötött egy botvastagságú faágat. Ez volt a káva. Még csak a vas hurkokba kellett kötelet fűzni. Ezek végeit a kávára kötötte. Ezt némelyek kantárnak mondták. - Falusi kovácsok csinálták a jégpatkót is, amit madzaggal a csizmája talpára kötött a nádvágó ember, hogy könnyebben járkálhasson a jég sima tükrén. A fabocskor és fapapucs már inkább házilag készült, de lehetett venni is, a fúró-faragó ezermesterek a hetipiacon árulták. Kemény fából faragták és négy lópatkószeget ütöttek a talpába. Madzaggal vagy szíjjal kötötték fel a csizmára, bocskorra. Védelmezték vele a lábbelit a nád széles torzsától. A láb sem hűlt fel benne az egész napi jégen járkálásban. Meleg ködmÖnre, báránybőr sapkára is szüksége volt a nádvágónak, meg jó nagy csizmára, amit még szalmával is kibélelhetett a hideg ellen. Régebben bocskort viselt a szegény ember télen is. Ha ilyet vett fel, szőrös bőrkapcát tekert a lábára. Ha mind szerszámjával, mind gúnyájával rendben volt, nyugodtan nézhetett a nádolás elé. Mihelyt annyira befagyott a víz, hogy a jég hátán járni lehetett, halogatás nélkül munkához látott. Száraz télidőn szépen haladt a munka, a porhó sem okozott gondot, de ha nagy pelyhekben lehullott a vastag téli takaró, nem volt tovább mihez kezdeni. A magános ember kacorral dolgozott. Jobbjába fogva ezt, egyetlen rántó mozdulattal fél ölre való nádat vágott, amit balkarjával fogott fel. A nádtolóhoz legalábbis két ember kellett. Az egyik szaporán kocogva a jégen e szerszámot tolta és a kávában összegyűlő két-három ölre való nádat szedte ki, társa pedig a kévéket kötözte. Arra is ügyeltek, hogy a vágást széllel szembe végezzék, mert másként a nád nem a kávába dőlt, hanem szétszóródott. A tolót egy kévekötöző nem győzte ellátni, estefelé keveset segített neki a társa. Igazában azonban csak kacorral lehetett szép munkát végezni! - Kévekötéshez gyékényt használtak.
