Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 12. Nádvágás
Nádvágás A nád volt rétségeink leghasznosabb és legegyszerűbb módon pénzre váltható terméke. Hamarosan még fel sem lehetne sorolni, mi mindent csináltak belőle elődeink. Ebből készítették a ház falát, a tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését, a kút bélését és káváját. Ebből ültették a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt, ebből csinálták a pákászemberek a vészt, a tutajt, a késüket, villájukat. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót, a sajtrácsot, a pihseprűt. A nádbuzogány pihéjével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. Nádból készítették a bölcső és a koporsó fenekét. De még hidat is csináltak nádból. A víz medrébe vert karók közé nádkévéket fektettek s ezen járt gyalogos, lóhátas, szekeres, hazatérő csorda, csürhe egyaránt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren az 1800-as évek elején ilyen bürü vezetett át. Réti pásztoraink is ilyen bürühíddal kötötték össze az egymáshoz közelebb eső legelőterületeket. Fűtőanyag is nád volt. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Biharnagybajomban Rápóti Pap Mihály tiszteletes úrnak 1684-ben minden házas ember 12 kéve nádat tartozott adni. - A levágott nád feleslegét pedig más vidéken értékesítették. Rábé, Torda, Bajom, Udvari, Szerep népe a határuk szélén elfolyó Berettyón úsztatta le a tutajokba kötött nádat Túrkeve és Mezőtúr alá, onnan meg szekérrel vitték tovább. A debreceni nagyvásárokra is sokat elszállítottak. Birtalan Szilágyi 1827-ben azt jegyezte fel, hogy „egy szekérért, ha Debrecenbe viszik 50 s 60 garast megkaphatnak". A kissárrétiek is kereskedtek a náddal. „A levágott nádat a csökmőiek éppen úgy úsztatják úgy nevezett lápokba kötözve a Körösön a szomszéd Békés megyébe, mint az oláhok a szálfát" - írja Osváth Pál. Szerinte a 70-es években 10-15 forintért adtak 100 kévét. Nád közt éltek tehát a mi eleink és sokszor még a sírjukon is nád nőtt. Nem hiába dalolta a sárréti legény: A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, Sej ! be derék fattyú lettem a lány közt. A mostani ember előtt már igen minden nád egyforma. Nem az volt a régiek előtt! Ok határozott különbséget tettek nád és nád faja, minősége közt. A nád csak térdig vagy szárközépig vizet szerette, a mély vízben nem nőtt. Az erek medrében termett folyami nádnak volt legtöbb becsülete. Nem volt alábbvaló a rétben termett veres tövű nád se. Jó árat fizettek érte, mert mindenre alkalmatos volt. A vastagjából falat, kerítést, karámot húztak, a szép fényes vékonyszálúból pedig tetőt kötöttek. Bordanádnak is nevezték, mert ebből készült a szövőszék bordája. A szárazon nevelkedett piszokszínű, korhadt és girbegörbe bördős nádat csak tűzre használták. Legszebb nád természetesen a két Sárrétben termett. A bajomi Batonyásrétről ezt írja 1827-ben a már többször említett Birtalan Szilágyi János: „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgyhogy, ha távolról néz is az ember a rétre, mint egy magas laponyag a sík réten, úgy emelkedik fel a többi nádak felett. Hossza vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi. Ez nem fedőléknek való, hanem ezt úgy használják mégis, hogy a szegényebb sorsú emberek hármat-négyet ezekből gyékénnyel össze kötvén, szőlőkarók gyanánt három esztendeig is szőlőjüket igen csinosan felkarózzák vele". A sárrétudvariak a Ferendektón vághattak jó nádat és a Csarnán, a szerepiek pedig Ösvénytónál és Zódonyban. A csökmői és komádibeli nádvágók főként az Irázi-rétbe jártak, de a Kóti-, Szöcskődi-, Picsorirétben és a Poklosban is lelhettek megfelelő nádat.
