Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 10. Gyékényvágás
Gyékényvágás Ehhez augusztus közepén fogtak, mert akkorra érett meg ez a fontos réti növény. A szegény ember erre az időre már sorba vizsgálgatta a jó termőhelyeket: hol szebb és sűrűbb a gyékény? Mert nem mindenütt volt egyforma. Jó gyékény csak vízben termett, a pocsolyában és szárazon nőtt rossz volt, szemetelt, töredezett. A puha rövid derekú hatigyékényt se lehetett feldolgozni. A váradiak vették meg és a hegyeken szőlőt kötöztek vele. A köttgyékényt, kangyékényt még rűzrevalóúl se becsülték A szép fehéres-barnás színű, hosszú derekú, rövid farkú mogyoró-gyékényt tartották legjobbnak. A gyékényvágó ember a kiszemelt bokrokat kötéssel, csimbókkal jelölte meg, vagyis a szélein egy-egy maréknyi lábon álló gyékényt összekötött. így jelezte, hogy ennek a bokornak már gazdája akadt, más ne tartson rá számot. Mikor aztán eljött az ideje, társával felöltözött a pákász-féle szabású sinkóba meg kankóba és munkához láttak. Kötésig, meg feljebb érő vízben dolgoztak hátszámra, napon vízmelegedéstől, vízlehülésig. Balkarral átölelve a gyékényt, a jobbkézbe fogott kaszahegy szerű hosszú nyelű vágót a vízbe lenyújtva, a tövénél vágták el. A napi munka eredményét kancába vagy nyalábba kötözve, kihúzták a partra. Itt széjelteregetve szárítgatták. A vágás befejezése után a kévékbe kötözött gyékényt szekérrel szállították haza és az udvaron kúpba rakták. Ezelőtt tele volt a szegény ember udvara jókora gyékénykupokkal. Mire már elfogyott, hozták is a többit. A feldolgozás, a kosárkötést kivéve, a nők munkája volt. Először is suskolták a gyékényt, vagyis megtisztogatva külső korhadt részétől: a susoktól, ujjaikkal ügyesen széthasogatták a szállait, volt haja, jova, bele és selyrningje, mely utóbbi vékony rostot amazokról hasították le. Ezeket különkülön csomóba rakták. Félre tették a levágott farkát is. Minden részét fel lehetett használni valamilyen készítményhez. A selymingből két tenyerük közt sodringot sodortak. Miután több kévét így előkészítettek, hozzáfogtak a szövéshez. A szövőn a két zubolyra sodringszálakat feszítettek ki s ujjaikkal ezek közé húzgálták, szőtték a haját, amit aztán a bordával rávertek. így készült a gyékényponyva. A finomabbat beléből szőtték. A kosarat, méhkast, talpallót a férfiak kötötték. E portékák un. karimája a gyékény farkából volt csavarva, a finomabb készítményeké vékonyra. A karimákat a jovával varrták, kötötték egymáshoz a fából faragott nyeles kötőtű segítségével. Hogy vígabban menjen a munka, a lányok és asszonyok selyminggel, a fiúk és emberek pedig a készülő kosárral hol eme, hol ama háznál sodrókára gyűltek össze. Járta a beszélgetés, virágzott a mindenféle tréfa. Lányok, legények nótára gyújtottak, élesztgetve a régi énekek hunyorgató mécsesét. Megszólalt a mesemondó is. Az öregek ilyenkor származtatták át a fiatalokra a régi mende-mondákat, az ősi hitvilág sejtelmes hagyományait a boszorkányokról, táltosokról, tudományos számadókról. Készítményeit kétféleképp értékesítette a sárréti ember. Egyik részét eladta a helybeli zsidó boltosnak, akinél levásárolta az árút, vagy szintén pénzért a faluzó gyékénykofának, aki szekerével elszállította Debrecenbe, Váradra, vagy Pestig, Miskolcig, Kolozsvárig. Másik részével pedig cserekereskedést folytatott. A kosaras embert ismerték a környékbeli nagyobb községekben és városokban. Téli időben gyalogszánon húzta maga után az összegöngyölt gyékényt, meg az egymásba rakott kosarakat. Lisztet, szalonnát és egyéb élelmiszert hozott haza helyettük. Ez az ősi háziipar némileg módosult formában ma is él. A bajomi rétes emberek maradékai mentették át korunkba. Itt még megbecsült szerszám a szúette régi szövő. A szatyor és gyékénypapucs mostani nagy kelendősége folytán a szomszédos falvak szegénysége is kezdi újra megtanulni ezt az elfelejtett tudományt. A gyékényt a hortobágyi Halastóról, Tiszamorotvákból, meg a nádudvari Kösély rétjéből hozzák.
