Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 9. Emlékezés az utolsó lápi emberre

Bár nekem jobban esett volna, ha a jó tegezést, az öcsémezést továbbra is megtartja. De nem helyénvaló és megbántás lett volna, ha emiatt szólok. A kunyhó előtt gyengén füstölgő hamu halom jelezte a tűzhelyet. Ez sohasem aludt ki. Ha lángra volt szükség az öreg lápi ember jó száraz náddal felélesztette, azután pedig betakarta szívós, nyirkos csörmővel, hadd szunnyadjon alatta a parázs. Éjszakára mindenféle gizgazt rakott rá, ennek vastag, nehéz füstje űzte el a szúnyogokat a kunyhó közeléből. Mert naplementekor már hatalmas rajokban zümmögtek a nádas fölött. Most szétkotorta az öreg a pernyehalmot és az eleven zsarátba apró halakat dobált egy vékányi nagyságú kobaktök hajából, madzag fogóval ellátott kupujkából. Lestük, hogy vajon mi lesz ebből .... Az lett belőle, hogy a hamuval letakart hal szépen megsült, pikkelye leégett, az öreg pediglen mindegyikünknek a tenyerébe adott egyet-egyet, nagy lapulevélen. O csak teríték nélkül evett. A markába fogva megmutatta, miként bánjunk az ősi módon sütött hallal. Lefújkálta róla a hamut, az uszonját kihúzta, belét kidobta s jóízűen ette. De mi bizony csak foghegyeltük. Ettünk is belőle, meg nem is, lehullattuk a lapulevélről. Dicsértük. - Szoktam én rucát is sütni, - dicsekedett az öreg. Kivetem a belét, levágom a fejét, lábát, azután mindenestül betapasztom. Addig hagyom a tűzben, míg a sár szép takarosan kiég. Akkor osztán tudom, hogy a hús is megsült már, a kiégett sárral együtt lejön róla a toll is. Kár, hogy nincs rucám! Mindjárt megsütném, osztán jól tartanám vele magukat. No, ettől a szándéktól csakugyan megijedtem, nem úgy mint a vízi embertől! ! Aggodalommal pillantottam arra a gömbölyű cserép kulacsra is, amit a besötétedett kunyhóból hozott ki. Ámde megízlelvén, kétszer is felhajtottam. Barátom is bevallotta őszintén: „ Ez igazán jó!" Máig sem tudtam meg, mi lehetett, pedig pákászféle emberektől sokat kérdezősködtem utána. Nem bor, nem pálinka, kellemes savanykás ital, amelynek volt azokéhoz hasonló némi hatása. Az öreg se árulta el a receptjét. Faggatni nem akartam. Annyit tudtam meg, hogy nem erjesztik, főzik. - Nagyon sok hasznos fű terem a rétben. Az egyik ilyen, másik olyan. Régen is, mindig főztünk belőle idekinn italt. Mert némelykor már megunja az ember bele a réti vizet. Ez osztán rendbe hozza, még jókedvet is csinál neki. Jut eszembe Kaparó Péter bátyám, nyugodjék szegény. Nagy legény volt, én meg olyan fonna, mint maguk Egyszer ide jött a kunyhónkhoz, de alig állt a lábán, bágyadt volt, mint az üres zsák lelökve. Igencsak rossz vizet ihatott. Én meg ebből adtam neki. Addig kínálgattam, hogy végtére elkezdett velem kötekedni, mintha csapszékben lettünk volna. Bizony elvert őkelme engem akkor cudarul, elkergetett a szigetről, osztán úgy táncolt: Tirirárom, én nem bánom, Hogyha nem akad is párom. Tirirárom, ha nincs párom, A táncomat magam járom. -Azután elaludt. Mire felébredt nem volt semmi de semmi baja, teljesen meggyógyult. Jó orvosság ez!... Ám halál ellen a régiek se tudtak orvosságot!! Az utolsó lápi ember is azóta már rég porladozik a sírjában. De bizonyosan élnek még olyan öreg emberek az elpusztult rét környékén lévő szabolcs-szatmári falvakban, akik a múlt hagyományait ismerik s talán őriznek is még egy-egy régimódi szerszámot. Fel kellene őket keresni, a hagyományokat lejegyezni, a tárgyakat múzeumba küldeni. Mert csak a múlt részletes ismeretében tudjuk felmérni azt a nagy szellemi és anyagi fejlődést, amelynek folyamatában pl. ma is élünk.