Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 6. A pákászok
lábfejig érő, bőszárú, hasítéknélküli, korcos gatya. Ez az öltözet esetlen, de nagyon alkalmatos; bősége és vastagsága miatt a vízben átázva sem tapad kellemetlenül az ember testéhez, sűrű szövése véd a sás, nád vágása, nadály csípése ellen, nem akadályoz semmiféle testmozgást. Lábbeli a hegyesorrú fűzött bocskor és a vászon kapca volt. A bocskorszíjjal a sinkó szárát bokában mindig bekötötte a pákász. De nem mindig nyűtte ezt az öltözetet. Ha csak szükség nem volt rá, főként a fiatalok, akiknek „még nem volt elvékonyodva a bőrük", csupán csak egy térdig érő, ritkaszövésű vászonkötőt viseltek. Ennek az alját összefogva és lábuk közt átvetve, hátul a madzag alá dugták. Nemcsak ruházatul szolgált, hanem vízben állván, szétvetett lábszárak közé feszítve, halfogásra is megfelelt. Ezenkívül pedig elől feldugva, a zsákmányt: halat, madarat, tojást is ebbe szedték össze. Sok fiatal pákász télen sem hordott sinkót. Avval tartották, hogy az ember combja nem fázik meg. Az idő és a réti víz olyannyira megbarnította, kicserzette a bőrüket, hogy távolabbról úgy tetszett, mintha nadrágot húztak volna. Kötőhöz azonban térdig érő kapcát viseltek, nehogy az éleslevelű növényzet a szárukat kihasogassa. Télire farkasbőrből, rókabőrből hatalmas bundát, sipkát, kapcát csinált magának a pákász. Földesi Sándor öreg kertészcsősz gyermekkorából emlékszik rá; mikor a Bajom alatti Kondoros kocsmában csúnyán összetördeltek egy kötekedő fiút. Az öreg javasasszony ott tüsténkedett körülötte, mitévő legyen a csontjaival meg a szúrásokkal. Káromkodott a fiú akkor is cifrán, pedig alig tudták a gúnyát lefejteni róla. Csípején, combján, térdén, inán olyan színű volt a bőr, mint a valóságos festett ködmön. Erről tudták meg a legények, hogy pákásszal volt dolguk. - Ilyen eset ritkán adódott, mert a pákász nem volt kocsmajáró. Miből is mulatozott volna? Ha csak a betyárcimboraság révén pénz nem ütötte a markát! Igaz, hogy neki is volt eladó portékája, de ő inkább cserekerekedést űzött. Elsősorban vászonneműre, bocskornak való bőrre, ócska gúnyára volt szüksége. Ha ezekben hiányt szenvedett, nagy elszánással magához vette a darutollait, farkas-, róka- és nyúlprémjeit s besompolygott valamelyik rétszéli falu hetipiacára. Elvétve nagyvároson is megfordult. Itt különös öltözetével, érdekes árujával valósággal látványosság számba ment a távolabbi vidékek népe előtt. Komor, sőt mogorva ábrázata elől messzire kitértek a gyerekek, de távolról kíváncsi csapat kísérgette. Lisztet is elfogadott, bár ezt tudta nélkülözni. A gyékény lisztes gumója: a böngyöle és a súlyom volt a kenyérpótlója. Lisztet inkább a családos pákászok kértek. Ezeknek feleségük jött a faluba. A piacon árult és házakhoz is bement. Ügyesebben elintézte dolgát, mint morcosképű; szófukar embere. A régi nagyvárosok többektől emlegetett pákásza tulajdonképpen csak pákászkofa volt. Amolyan falusi szegényember, rétjáró, aki összeköttetésben állott az igazi pákászokkal s köztük a falu népe közti cserekereskedés közvetítőjének csapott fel. Ez aztán árult mindenfélét, amit a rét termett. Hogy mi mindent termett a rét s ezt a gazdagságot miként fordították a régi sárrétiek a maguk hasznára, - erről is elmondok egyet-mást.
