Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 7. Pákásztanyán
Pákásztanyán A negyvenes évek elején az árvíz, a vadvíz a Sárrétet is visszaperelte. Itt is birtokba vette ősi jussát, amiből a múlt század második felében kiforgatták a vízimérnökök. Egyik esztendőről a másikra úgy elvadult a táj, kivált a hajdani mocsár helye, mintha eke sose járta volna. Dűlők, szekérutak nyomtalanul elvesztek a vízben, a mocsárban, a szárba szökkent nádasok, a győzelmesen burjánzó vízi bozótok erdejében. Elszaporodtak a réti férgek, vígan költöttek a nagy rajokban települő vízimadarak. Az ember csak halászni és vadászni járt erre. Én is kiballagtam, hogy megnézzem a régi Sárrét visszatért madarait. Jó ideig bolyongtam a rétben, kerülgetve a vizet, keresve a szárazulatot és szemlélve, mit művel a magára hagyott természet. Egyszer szemembe ötlött, hogy a távolban vékony füst száll fel a mocsári párázatban. Ott bizonyosan ember működik, - gondoltam, - jó lenne vele beszélni, hátha olyasmit hallanék tőle, aminek, mint néprajzos, hasznát venném. Elindultam tehát a füst irányába. A vizet azonban sehogyse kerülhettem ki. Olyan jól bevette magát még nem látott felebarátom. Lerúgtam hát a bakancsom, mert nem volt mit spekulálni. A medence azonban mélyült. Egy kis szárazulaton tovább kellett vetkeznem. Egy másikon ismét tovább. De így se messze értem. Mert a bozótok, nádasok közül csakhamar széles „tiszta" tárult elém, amely nem egyéb, mint növénnyel be nem nőtt, rétben elterülő mélyebb víz. Ebbe már nyakig merültem. Az lett belőle, hogy Ádám módjára érkeztem a „szigetre" ahonnan a füstöt felszállni láttam. Amint széthajtottam az utamból a sekélyes part gyékénybokrait, közelemben egy tüzelgető, gallyat tördelő, bozontoshajú ősz embert pillantottam meg. Foltos bőrmellényből, tövig felkötözött gatyából állt az egész öltözete, fején báránybőr sipka, hosszú gémtollal. Én is ilyen cicoma nélkül öltöztem fel és oda léptem hozzá. Fogadta a köszönésemet, nem is vágott mogorva ábrázatot, de ismerkedést kezdő szavaimra rá se hederített. Mintha ott sem lennék, tovább végezte dolgát, Na - gondoltam, - hadd törődjék bele az ittlétembe, addig terepszemlét tartok. A sziget egyetlen emberi alkotása egy nagy avas szalmakazal volt. Úgy ítélem, igencsak van tizenöt esztendeje, hogy rakták. De az is lehet, jóval régebben dacol az idővel. A moha is belepte már. A tövében kisebb mezei és mocsári állatok barlangjai sorakoztak. Egy nagyobbacska lyukba be is kukkantottam, belől jókora üreg volt, berendezéséről láttam, hogy ez az öreg lakása. Vízimadarak fészkeltek a mohás kazal tetején és suvadásos oldalán. Nem céltalanul állt tehát: mocsári lakótelep lett belőle. Mire visszaértem a terepszemléről, az öreg, két tégla közt égő tűzön, egy ütött-kopott bögrében valami füveket, leveleket főzött. Azután az edényt egy nádbokor közé helyezte, a mocsár hideg vizébe. A dolgot is meggondolta: beszédessé vált. Közelebb húzott egy kéve nádat, hogy üljek le. - Jogom van nékem itt lakni, - azt mondja. - Csősz vagyok én ezen a határrészen. Osztán ha ebből éltem, mikor búzát termett, miért ne élhetnék belőle most is, mikor madarat terem! Még ha nem is számítom, ami régen volt ... - Jól gondolkozik kend, bátyám. Úgy nézem, ért is ennek az élésnek a módjához. - Még én ne értenék! Éltem én mán itt akkor is, mikor még olyan nád termett, amiből ki sem látszott volna a kazal ni. Rókafarkúnád, hijúnád, sárganád, verestövűnád, bordanád. Melyik mi ... Ismertük, mint a pap az írást. Ezen a helyen élősködött idesapám is, szépapám is. Itt élünk mink, hallja, a világ teremtésétől fogvást! Aki jártas, az olyan tudja, hogy ez a
