Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 6. A pákászok

A pákászok A pásztorok és a betyárok mellett még ezek voltak ám csakugyan a rét fiai! Mert se nekik nem volt a réten kívül semmijük, se ők nem voltak a réten kívül senkié. Említettem már, hogy ezelőtt a falubeli szegény ember nemigen fogdosta a kapa, meg a kasza nyelét. Nem ízlett neki a földművelő munka, hagyta a szigetszántó gazdákra. Ha élete során bele is kóstolt egyszer-másszor, örömest csak a nádasok körül ténfergett, ólálkodott. Ez a rétészkedés volt mindene! Mikor minek jött el az évadja: farkast, rókát, nyulat lesett, madarászott, tojást keresett, halászott, csíkászott, rákászott, teknősbékát fogott, nadályt szedett, hol pedig a rét gyógyerejű füveit gyűjtögette; ősszel gyékényt vágott, télen nádat. Mikor házba, tűz mellé szorította az idő és künn nem talált végezni valót, gyékényt szőtt, kosarat kötött. A pákász mindeme foglalkozásokat nem alkalomszerűen, hanem, hogy úgy mondjam: hivatásból űzte. Miként a Magyar Nyelv Szótára közölte 1870-ben: A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl. - Birtokba vette a végtelen nádrengeteg valamelyik kis porongját, kunyhót épített rá és az emberi társadalomból kiszakadva, ott élte le egész életét. Sehol se tartották számon, mert nem is lehetett. Adót nem vethettek ki rá, annak idején dézsmát nem adott, jobbágyi robotot nem töltött. Többőjük nőtlen, magános ember volt. Hacsak hitetlenül össze nem társult valami falukiverte fehércseléddel. A családossal felesége, ija-fia véle lakott a rétbeli tanyán. A lánygyermeket nem kedvelték s hogy', hogy' nem, ritkaság is volt a pákász családban. A fiút is hamar szélnek eresztették, hadd keresse a maga szerencséjét. Kilencvenedik esztendejét taposó Békési Sándor gyarmati lakostól hallottam, hogy mikor a nádból-vízből kimaradtak volt az efféle gyermekek, még akkor sem tudtak megválni a réti helytől. Míg csak tengődött egy nádbokor, amibe beleülhettek, addig nem lehetett őket látni. Aztán is az ottani földeken lettek csőszök, tanyások, kóbor dűlőjárók. Hányról ilyenkor derült ki, amidőn a késő vénségében halál révére jutandó, kérdést tettek fel neki, - hogy se azt nem tudja hány esztendős, se arról nem hallott, hogy valahol keresztvizet töltött volna a pap a fejére. De mások is beszéltek nekem efféléket. „Úgy történt az ilyen, hogy na anyja vidd már be már majd ezt a gyereket valamelyik paphoz, de bizony oda ki a nagy sikóciba a tornyát se látták a templomnak s a fiú gyönyörűen felsurjánzott az apja-anyja adta névvel is" - magyarázta szerepi öreg Rácz Pál. Azért csak tudtak annyit, hogy: „A rét füve a vánkosom, a jó Isten a pártosom." Hanem többet aztán nem is! A pákász lehetőleg mélyen a rétben, olyan helyen ütött tanyát, ahova jártatlan ember soha nem vetődött. Ha idegenszőrű valaki tűnt fel itten, arról mindjárt gondolták, hogy ez rendesen el van tévedve, vagy nem akar többet visszamenni a faluba. Nem a porong tetejére, a széljárásba építette a kunyhót, hanem a védettebb déli oldalába. Kimérte a hosszúkás négyszög alakot. Két rövidebb oldalának közepére egy-egy ágast ásott le. Délre eső egyik rövidebb oldalát szánta elejének. Többi három oldala mentén földet halmozott fel, hányás közben tömőfával többször alaposan ledöngölte. Mikor úgy másfél méternyi magasra nőtt az ormó, belülről szépen lenyesegette, hogy olyan legyen, mint a fal. Itt be is simította sárral, a lenyesett földet pedig külső oldalára lapátolta. Ezután a két ágasra rátette a szelement, erre és kétfelől az ormóra helyezte el a szarufákat. A bőven termett nádból hatalmas tetőt vert. Belől ezt is betapasztotta. Még csak a két végét csinálta be, szintén tapasztott náddal. A délin akkora kis ajtót hagyott, amin csak guggolva bújhatott be. Ajtót veszőből font s mindkét