Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)
lege lesz a kultúrának, esetleg nemcsak nálunk, hanem más népeknél is. Az azonban nem lehetséges, hogy a meglévő szellemi kincset kiszórjuk a szélbe, és újat gyűjtsünk helyébe. Megpróbálta ezt a szovjet, s nemcsak a régi kultúrát tette tönkre, hanem talán azokat az alapokat is, amelyeken egy újabb kultúra felépülhet. Érdekesen jellemzi a mai magyar írókat, hogy sok esetben reálisabban gondolkoznak - a szellemelvűség mellett is -, mint a politikusok vagy publicisták. Az első világháború után az utópiák világába küldték a harmincmillió magyar gondolatát. Ebben az évben viszont Zilahy Lajos azt írja (Híd, 1941. évf. 14. sz.), hogy inkább vállal tízmillió magyart nagyobb fajsúllyal, mint húszmillió akármilyet. Más írók azonban, legalábbis ilyen reális érzékkel, a mennyiségi állásponton vannak. Azt mondják: legalább húszmillió magyar szükséges ahhoz, hogy a nemzet fennmaradhasson. A magyarság születési arányszáma 50 év alatt a felére csökkent, s ha ez így halad, egy-kétszáz év múlva nem lesz kinek írjon a magyar író. A szomszéd népek, különösen keletre és délre, erősebben szaporodnak, mint a magyarság, s ha csak ezt az egyetlen tényt vesszük figyelembe, máris úgy érezzük, hogy itt nem Zilahy Lajosnak van igaza. A magyar írók, ha tőlük függ, a húszmilliós nemzetet éppen olyan erős lelkű, öntudatos magyarokká tudják nevelni, mint a tízmillióst. Halkulóban van egy régebben elég éles vita. Ez a körül forgott: van-c külön erdélyi, felvidéki és vajdasági magyar lélek. Most, hogy ezek a területek visszatértek, lassanként színüket vesztik, fakulnak a különbségek. De az irodalom nem tágít attól a felfogástól, hogy a vajdasági, a felvidéki és különösen az erdélyi lélek olyan tapasztalatokat hozott magával a húszévi rabságból, amelyeknek rendkívüli hasznát veszi a megújulni és építeni vágyó magyar szellem. Még mindig sok szó esik az őstehetségckről. Ezeket szerintünk dilemma fenyegeti, amelyből nehezen tudnak szabadulni. Vagy megmaradnak eredeti gondolkodásuk és szellemi keszletük mellett, s akkor nem emelkedhetnek egy bizonyos színvonalnál magasabbra. Vagy igyekeznek tovább képezni magukat, s akkor elvesztik azt a zamatot, amely éppen egyéniségük lényege, vagyis amely nélkül őstehetség már nem őstehetség. A mai magyar irodalom újraértékel. Egyre-másra lakoltatja ki a magyar Panteonból azokat a XIX. és XX. századi írókat, akik nem voltak vátcszek, mert nem tudták meglátni a magyarság tragikus problémáit. Történik azonban más is. Egy kitűnő írónk szinte további élete céljául tűzte ki, hogy Tolnai Lajosnak, a XIX. század nagy prózaírójának a magyar irodalom igazságot szolgáltasson. 7 " 1 Móricz Zsigmondnak ezt az elhatározását általános elismerés fogadta. Az eset pedig azt bizonyítja, hogy a mai kritika nemcsak detronizál, hanem fel is teszi a koronát annak a fejérc, aki azt megérdemli. 74 Móricz Zsigmond: Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt. Kelet Népe, 1941. január 1. 508
