Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

venni. Erre is vannak kitűnő módszerek. Nem azzal mennek a közönséghez, hogy könyvet akarnak neki eladni, hanem, bekérik a személyi és családi adatait egy külön díszmunkában való közlésre. (...) Mindebből pedig az következik, hogy a könyvterjesztést felügyelet alá kell vonni, s a könyvvásárlót megvédeni a káros támadásoktól. Nemcsak az lop, aki az úton az éjszakai sötétben elveszi a pénztárcámat vagy az aranyórámat, hanem az is, aki bizonyos átvett összegért nem ad megfelelő értékű árut. Leghelyesebb volna a könyvterjesztést esetek szerint engedélyezni, miután az arra hivatott szerv a terjesztendő árut már ismeri. És itt lehetne bevonni a hatóság munkájába az irodalmi társaságokat vagy azok kiküldöttjeit. Persze csak abban az esetben, ha maga az irodalmi társaság azon a nívón áll, hogy az elfogulatlan, komoly bírálatra megfelelő egyénekkel rendelkezik. Természetesen, ha az írói kamara meg van szervezve, a bírálat azon keresztül történik. 6. Az irodalmi társaságok működése. Az irodalmi társaságoknak meg kellene adni a lehetőséget, hogy évente legalább néhány könyvet kiadjanak. Ez mintegy iránymutatás volna a könyvkiadók számára, akik elsősorban az üzleti szempontot nézik, és sehogy sem akarnak az irodalmi érték után menni. Pedig egyszerű itt a megoldás. Ha kontármunka nem jelenik meg, elesik a lehetősége is annak, hogy a közönség beteg jószágba fektesse a pénzét. Ha nincs férges gyümölcs, mindenki kénytelen az egészséges gyümölcsöt venni s ezzel magának is használ és az egészséges gyümölcs termelőjének is. Kis dolgokon fordul meg az élet. A természetben egyenlően fontos a parányi bogár csápja és az elefánt ormánya. 7. Új olvasó- és vásárlóközönség nevelése. Hat-hétezer főnyi nagyközség lakosai közül alig ötven-hatvan ember olvas, s alig két-három ember vesz könyvet. Természetes dolog ez? Helyes dolog ez? Belenyugodhatunk ebbe anélkül, hogy a megváltoztatásáért egy szalmaszálat tennénk keresztbe? Előttünk vannak a hatalmas szűz területek, s mi azt a kopár földet akarjuk minduntalan fejni, amelyből már mindent kiszívott az üzlet és a jóindulatú irodalompolitika: az elgöthösödött középosztályt. A középosztály egy része különben is levizsgázott, mikor ellenállás nélkül az üzleti könyvkiadás fejőstehene lett és minden kórót, gyomot és gazt elfogadott táplálékul. Az ilyen, célját nem tudó, bármely idegen cél szolgálatába állítható intelligens középosztály elveszti létjogosultságát, ha ezeken az égbekiáltóan ostoba állapotokon nem tud a maga erejéből változtatni. Más országban mégsem lehet minden beléndeket és bolondító csalmatokot beadni a közönségnek az irodalom lárvája alatt. Szükség van tehát rá, hogy az elbetegesedett ízlésű, mindenfelől összeszedett mai középosztályunkat felfrissítsük azokból a rétegekből, amelyeknek magyarsága, tiszta látása és egészséges ítélőképessége minden kétségen felül áll: a parasztságból és a gyökeresen magyar kisiparosságból. Ehhez áldozatok szükségesek, mert a propaganda sehol sem megy pénz nélkül, de olyan befektetés, amelynek az egyetemes magyarság látja hasznát. Ebből a célból az irodalmi társaságokat segélyezni kell, de meg is kell nézni, hova teszik a segélyt. Szükséges az is, hogy a kisváros és a falu közönsége gazdaságilag olyan helyzetben legyen, hogy egy-két fillért áldozni tudjon az irodalomért is. 501