Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Csobán Endre: A társadalom irodalompolitikája (1941) Irodalomban, művészetben és a népszerű tudományban a társadalom ízlését nem maga a társadalom, hanem a kiadó és a kiállító cégek irányítják. Nagy íróknak kinevezett dilettánsok fércmunkáit varrják a jámbor magyar olvasók nyakába. Giccseket vásároltatnak vele kétszer annyi áron, mint amennyiért igazi, komoly műalkotást vehetne. S a tudományban kalandos meséket sóznak rá komoly, tudományos elméletek címén. A közönség ízlése a több évtizedes megtévesztés nyomán annyira elromlott, hogy képtelen megkülönböztetni a tiszta búzát a konkolytól még akkor is, ha komoly tényezők állítják konkolynak a konkolyt. A magyar kormány hosszas nem törődés után erélyes intézkedésekre határozta el magát a zuglapok és a pornografikus sajtótermékek ellen, s a naiv közönség morog és tiltakozik a Színházi Elet, a Pesti Futár és más hasonló erkölcsi és irodalmi nívójú irodalmi csodaborjúk betiltása miatt. Az a két-három irodalmi társaság, amely a nagy tohuvabohu-ban nyílt szemmel világosan látja a maga kötelességeit, nem képes megbirkózni a tájékozatlanságnak, a tudatlanságnak és tanulni nem akarásnak azzal a megmozdíthatatlan sziszifuszi kövével, amely előtte áll, akármelyik tája felé akar lépni a magyar világnak. Mik hát a legsürgősebb teendők? Foglaljuk össze egyelőre csak vázlatosan, vezérszavakban. LA kritika megszervezése. Elő kell venni az utolsó harminc-negyven év „irodalmi" termését és megállapítani könyörtelenül: van-e bennük egyáltalán, és ha van, mi az emberi és magyar érték. Nem átallnám indexre tenni a XX. század magyar könyveinek 99%-át. 2. Meg kell állapítani a határvonalat az irodalom és a dilettantizmus között. Ez a legnehezebb probléma. Az irodalmi társaságok felé valóságos invázió van folyamatban állandóan, de csak azok részéről, akik maguk is írónak tartják magukat. (...) Nemcsak a társadalom egyszerű tagjai, hanem a társadalom vezetői sem képesek a legtöbb esetben megkülönböztetni egy jó verset egy rossztól, egy jó képet egy giccstől, egy komoly regényt vagy színdarabot egy-egy dilettáns alkotástól. ítéletük csak addig biztos, amíg azokról az írókról és művészekről van szó, akikről az iskolában tanultak. Itt is kritika nélkül fogadják el a tanáraiktól hallottakat. Az iskolában nem arra tanították őket, hogy egy remekmű szépségeit maguk találják meg, hanem csak arra, hogy ez és ez a munka remekmű, a többi pedig nem. Ha az 1850-es években a magyar társadalom körében éles vita folyt arról, hogy Petőfi Sándor vagy Lisznyai Kálmán-e a nagyobb költő, a mai társadalom körében még szomorúbb a helyzet, mert néha olyan neveket állítanak szembe Ady Endrével, amelyeknek nemcsak ebben az ellentétben, de még az irodalomban sem volna szabad szerepelniük. Amikor vidéki társadalmi előkelőségek Ady Endre fájdalmas magyar feljajdulásaival szemben, helyi költőnők nyögdécseléseinek adják az elsőséget, az igazi magyar író nem tehet mást, mint átkozódik, vagy kivándorol. Aki nem ért a versek bírálatához: ne szóljon bele, hanem fogadja cl azok véleményét, akik az ilyenekben szakemberek. A magas társadalmi pozí499