Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

hanem a város társadalma minden „tisztességes eleméről". A Csokonai Kör egyre kevésbé a helyi társadalom tagjaira alapozta létét és identitását, hanem az országos társaságok által képviselt ideológiára. Érdekes megfigyelni, hogy minél inkább elmagányosodtak, minél inkább világossá válhatott számukra is a társadalmi háttér hiánya, annál inkább az eszményi nemzet képviselőinek látták és láttatták magukat. Úgy tartották, hogy különleges hely illeti meg őket, hisz közvetlenül képviselik a nemzet érdekeit és értékeit, s „messze elkerül [ik] a kővilág érdekkockákkal kövezett lármás útjait" - írta Szávay 1911-ben. 1912ben a Csokonai Kört támogató Debreczeni Szemlében pedig arról olvashatunk, hogy a kör irodalmi vacsorái „nemzeti erőnk, faji sajátosságunk érvényesítésérc kulturális jelentőséggel bírnak". Az „irodalom felvirágoztatása" egyre kevésbé volt számukra mindennapi-gyakorlati törekvés, egyre kevésbé jelentette Debrecen modernizációjának egyik mozzanatát, hanem tisztán „eszményi cél"-lá vált, amely közvetlen hatással van a nemzeti lét minőségére. Nemzetfenntartó szereptudatuk kizárólagossá válása miatt nem tudtak ellenállni a magyarság „egyedül vagyunk" veszélyeztetettség-érzésének, a kultúrfölény, a létharc és a kiválasztódás szirénhangjának, a háborút nemzeti hivatásnak hirdető igéknek és a faji diszkrimináció jogosságát hangoztató gondolatoknak. Bizonyára a háború kimenetele okozta sokk következménye, hogy 1920-ban Géresi csak a nemzeti kérdésekben helyes ítélethez szükséges műveltségi háttér biztosítását tartotta a kör feladatának. A trianoni trauma után aztán egyre inkább felerősödött nemzetmentő szereptudatuk. Nem véletlenül beszélt Berzeviczy Albert 1929ben, a Kisfaludy Társaság vándorgyűlésén Debrecen megnövekedett irodalmi, kulturális és nemzeti jelentőségéről. Csobán főtitkársága idején pedig programjuk alappillére újra az a meggyőződés lett, hogy Debrecenben tudják a „mi a magyar" kérdésre a választ, hisz „Debrecen lelkének a megismerése (...) a magyarság megismerését fogja jelenteni". Visszatérve e fejezet kiindulópontjához, levonhatjuk a következtetést, hogy a kultusz révén nem tudták az egységes társadalmat megteremteni, nem sikerült a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket a nemzeti kultúra szolgálatába bevonni. Csokonai kultusza csak időlegesen, egy-egy ünnepély idejére tudta megszólítani a város társadalmi helyzet és felekezeti hovatartozás tekintetében különböző tagjait. Sőt még ekkor is csak szerény mértékben, ahogy az ünnepségekről tudósító híradásokból értesülhetünk. Történt ez annak ellenére, hogy a kör megpróbálta magába integrálni a Csokonai-kultusz korábbi megnyilvánulásait. A népi Csokonai-kultusz tárgyait és legendáit éppúgy, mint a „magas kultúra" kultikus emlékeit: Ferenczy István és Izsó Miklós szobrait, a költő műveinek kiadásait és Csokonai relikviáit. A közönség hiányának oka mindenekelőtt abban kereshető, hogy a kör Csokonai-kultusza sohasem töltődött föl a kor irodalmi és társadalmi kérdéseivel, ellentétben Shakespeare vagy József Attila kultuszával. Csokonai számukra mindvégig szent magyar költő volt, akivel szemben egyetlen kötelességük és lehetőségük a kegyelet. Tóth Árpád a kör kultuszának épp ezt a sterilitását bírálta leginkább, s erre utal az a szöveggyűjteményünkben is szereplő szellemes megfogalmazás, mely szerint a Csokonai Kör olyan kör, melynek minden 29