Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

lő esélyt kapott mindenki, foglalkozástól függetlenül. Ugyanakkor az iparos és a kereskedő réteg munkája mellett nem foglalkozhatott állandóan a földdel, mint a parasztok, és bár munkáját nagymértékben a gazdálkodáshoz igazította, mégis kénytelen volt idegen munkaerőt igénybe venni, idénymunkásokat foglalkoztatni. Ezáltal a költség növekszik, és sokszor a hozzáértés is megkérdőjelezhető. Akkoriban szerencsére volt választási lehetőség, és a paraszti bérmunka gondja bizony az egyik súlyos érv volt, hogy a debreceniek is inkább az állattartásban látták a jövőt. Igaz, hogy annak is meg volt a foglalkoztatási igénye, de a pásztor egész évre, vagy akár többre szerződött, így például megbízhatóságát könnyebb volt ellenőrizni. Különösen akkor, ha ebben érdekelté is tették, például a szaporulat egy részével. Bár Debrecent a XVIII. századtól „parasztvárosként" tartják számon, jogosabb lett volna „pásztorvárosnak" nevezni, mely ugyanakkor (1771-es adat) az iparos főfoglalkozásúak számát tekintve 594 fővel (!) megelőzi az akkori legfejlettebb Pozsony iparosainak számát. A foldközösség a föld újraoszthatóságával tartóztatta fel a tanyásodási folyamatot, amikor azonban megszűnt, viharos gyorsasággal alakult ki az ország legnagyobb tanyavilága Debrecent környezőén. A szerzett pusztán azonban a földművelés csak az ohati területek bizonyos részein, és a Hortobágy folyó bal partján volt jellemző. A legelő pedig olyan közös használatú birtok maradt, amelyen az állattartók a földtulajdon arányában teríthették szét jószágaikat. Ennek azonban a kezdetekkor inkább csak elméleti jelentősége volt a legelőbőség miatt. Bár gyakorlatilag mindenki ott legeltetett, ahol akart, a pusztai legeltetésben mégis inkább a sok állattal rendelkező módos gazdák voltak érdekeltek. A lakosság többsége jószágát a belső legelőkre járatta. A békés időszak beköszöntével a hazai, különösen pedig a külföldi piacokon nőtt meg a kereslet a magyar tenyésztett jószág iránt és a hortobágyi legelőkön soha nem látott mértékű állattenyésztés bontakozott ki. Amikor 1770-ben a királyi kamara rendeletére összeírták az akkor 23144 lakosú Debrecen polgárainak jószágállományát, kiderült, hogy a belső legelőkre 5959 gulyabeli marha, 2664 fejőstehén, 471 ménesi ló, 5030 igásló, 874 igás ökör 7306 juh és 624 sertés jár. A pusztázó állatok számbavétele a következő eredményt adta: 12.592 szarvasmarha, 831 ló, 16909 juh és 79 sertés. Mindösszesen tehát: 18 551 szarvasmarha az ökrök nélkül, 6332 ló, 24215 juh és 703 sertés. Ha a lakosság lélekszámát tekintjük, akkor nyugodt szívvel megállapíthat-