Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

juk, hogy minden család érintett volt a legeltető nagyállattartásban, vagy tulajdonosként, vagy foglalkozását tekintve, és gyakorta mindkét módon. Az egyes állatfajták számarányai szintén beszédesek. Ha a sertések relatív kicsi számát tekintjük, akkor abból a házi szükségletre termelés következik, ha viszont a nagyállatokat vesszük, akkor egyértelmű a piacra történő értékesítés lehetősége. Érdekes adat, hogy a lovaknak csak az alig több mint hetede jár t a pusztai ménesekben, azaz a szabadtartású lónevelés korántsem meghatározó. A juhok igen nagy számát pedig a piac és a helyi felhasználás egyaránt indokolja. Ezek szerint az étkezési szokások egy évezred alatt sem változtak meg alapvetően, hiszen a korabeli állatcsontleletek eloszlása (a lovat leszá'mítva) hasonló arányokról tanúskodik. Ez a nagyarányú állattartás egy idő után szükségessé tette a legelőgazdálkodás megszervezését. Mindenekelőtt a legelők karbantartása, a vízellátás megszervezése vált halaszthatatlanná. Első lépésként járásokra osztják a pusztai legelőket, és kijelölik az egyes területek legeltethető állatfajtáit. Létrehoztak tehát il gulya-, 2 ökör-, 2 ménes- és 18 juhnyájjárást, nagyjából azokon a helyeken, ahol korábban is ezek az állatok legeltek (a sertéseknek a savanyú füvű másra nem hasznosítható mocsaras területek jutottak). Ezt tekinthetjük az első szabályozási kísérletnek, melyben egyedül az ivóvíz ellátásra nem sikerült hathatós intézkedéseket bevezetni. A konjunktúra soha nem tart örökké, és így a térség jószágállománya az 1780-as évekre fogyatkozni látszott. A hanyatlás okait 1785-ben királyi biztos vizsgálta, majd ellensúlyozására tett néhány javaslatot. Ezek egy részét a debreceni gazdák már vagy meglépték, mint például a fenti állatfajta függő legeltetés bevezetését, vagy a legjobb tenyészbikák beszerzését és szelektálását, a pásztorok sajátjogú jószágtartásának korlátozását, stb., vagy nem értettek vele egyet, mint például a juhra vonatkozó fajtaváltással. A királyi biztos szerint a gyapjú minőségének emelésére páduai és török tenyészkosokkal kellett volna próbálkozni. A biztosi rendelkezések hatására azonban rá egy évre a debreceni szenátus vizsgálóbizottságot alakított. A bizottsági jelentésből megtudhatjuk, hogy a gulyák Mátán, Ohaton és Zámon jobb állapotnak örvendenek, mint annak előtte bármikor. Jó minősítésű tenyészbikából van 266 darab, és csak 43 a hitványabb. A lovakat illetően a jóállású tenyésztésre érdemes kancák száma 173, és hozzá a 11 mén éppen elegendő. Az állandó évenként ismétlődő vízjá98 $v