Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

hák tartásának egy kollektív formája, melyben 5-6 család állt össze, közösen bérelve a legelőt, és felfogadva, tartva a pásztort. És mi ez, ha nem az eredeti nagycsaládi nagyállattartó gazdasági közösség reinkarnációja? Márpedig e gazdatársulások önkéntesen, egyéni elhatározásból szerveződtek és egy-egy nagygazda köré csoportosultak, és - évtizedekig Debrecen városi tanácsa sem szólt bele szabályzásukba. Egykori létezésük bizonyítékait a helynevekben véljük megtalálni. A jószágtartás alapfeltételei közül a víz fontosságát nem kell részleteznünk. Ott, ahol adottság a természetes víz, mint például Szász János tava (1584, a mai Szásztelken), csak a víz használati joga volt fontos. Ahol nem volt természetes itatóhely, ott kutat kellett ásni. Fontossága a kutaknak oly mértékű, hogy leírásukat az oklevelekből sem felejtik ki, pontosan megjelölve, hogy kié, mint például a Nyírő réten Fekete Péter kúttya, Zámon Bíró Gáspár kúttya, Máta Nagykecskés felöli részén: Máté István kúttya, Szókéné kúttya, stb. A szatmári béke (1711) után Debrecen város tanácsa újból kezébe veszi a pusztai gazdálkodás irányítását, és ez a szerep csaknem háromszáz éven át töretlen. Kötelességünk ismertetni tehát a városi cívis társadalom és a puszta kölcsönhatásának további történetét. A korszak kezdetének az elnéptelenedett Hortobágyon létrejövő első pusztabérletek megkötése számít, amit a város kollektív bérleti rendszere követ. A telekrend még a XVI. századival azonos, a használati jog közösen illet meg minden debreceni polgárt. A városi újkori földközösség idején, mely 1774-ig tart, minden belső telek tartozéka a „ház utáni főd", melynek mértéke részben a porta nagyságától, részben a család munkaerejétől, az igaerő teljesítményétől függ. A puszta megszerzése előtt Debrecen határa viszonylag kicsi, így például 1771-ben egy portához maximálisan 22 (kis) hold, azaz 22x1200 négyszögöl föld tartozott. Ezt egészítette ki a pusztai szerzett föld, melyet a Communitas polgárai közt - beleértve a gazdálkodókat, kalmárokat, kézműveseket is nyilasokban, osztott ki. Egy nyilas egyenlő kb. 9000 öllel ami 3,2 hektár. (A nyíllövésnyi oldalú négyzet területe tényleg ekkora a rekonstrukciók szerint) Ezt is ki-ki tehetőssége szerint vehette igénybe, és felső határa 16 nyílban volt megállapítva. A földközösség megszűntével lényegében az éppen akkor használt területek mentek át családi tulajdonba. így a művelhető területeket illetően egyen-