Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

kasra foghatták - lőhettek őket. Attól tartunk, hogy ez a különösen nemes madár nagy területen teljesen kipusztulhatott. A vadat már Berlinbe - Londonba küldik. A javát persze. A silány Pesten marad, de azért itt is van elegendő." A korabeli híradás szerint nem csak a pásztorok kegyetlenkedtek: egy ilyen zimankós napon „két debreceni úrlovas 60 darab túzokot terelt be a hortobágy csárda udvarára." Ott aztán mind agyonverték a szerencsétlen madarakat. Ma legféltettebb védett madara a Pusztának a megmaradt százegynehány példány. Fészkelő helyeit fegyveres őrök vigyázzák, tojásaikat begyűjtve, mesterségesen keltetik a túzokcsibéket. A gyérszámú populációt csak így tudják fenntartani. A pásztorok ősi lovas hajtóvadászatából nem maradt ki a fogoly sem. Hasonlóan a túzokvadászathoz: vagy kivárták az ónos időt, vagy a verzési idővel számoltak, amikor is a madarak evezőtollai kihulltak már, de az új még nem nőtt ki rendesen. A repülésnek a fogoly sem mestere, de a futásban egyenlőtlen a küzdelme az üldöző lovasokkal. Ráadásul valamilyen kerítésfélének, hálónak terelték őket a karikással, hogy aztán ott összefogják a kifáradt madarakat. A vadmadarak tojásaira ősidők óta szemet vet a pásztor. Különösen a vadkacsa, szárcsa és a bíbictojás áll nagy becsben. Egyértelmű a nóta szövege: Majd kimegyünk tavasszal a sásra, Rátanálunk vadruca tojásra, Azt is szűröm ujjába teszem, Abbul is jó vacsorám készítem. A vadruca tojását - otthon - kotló alá téve, ki is keltették, jól vigyáztak rá és megszelídítve felnevelték. Végül a farkas-vadászatokról szólunk röviden. A szabályozatlan Tisza idejében a Hortobágyon minden évben megismétlődtek a farkas-járások. A farkasok ínséges kemény teleken csapatostól keresték élelmüket, és a hegyvidékről érkezvén még a befagyott Tiszán is átkeltek. Volt azonban a Hortobágynak is saját farkasa: az áthatolhatatlan nád- és sásrengetegek lakója: a „nádi" farkas. A Pusztán (akkoriban még) szabadvackon alvó jószágot támadták meg rendszeresen. Példa erre, hogy egy 1838-ból származó ló passzuson ismertő jelként olvasható, hogy „farkasmarta" ló.