Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

több: akár szógyöknek is tekinthető. Az etimológia veszélyes terület, így bár egyes nyelvészek könnyen eredeztethető buzgalmukban a „hort" szógyököt szlávból átvett ómagyarnak tartják, mi legalább ugyanolyan meggyőző erővel állíthatjuk, hogy az „ord" volt az eredeti, — úgyis, mint ordas kutya, ordas farkas. Vagy akár az Erdélyben közismert orda szó (tej) „összerántó-kerítő" melléknévi értelmezést tekinthetjük a szógyök igazolásának, azaz, olyan vadászkutyák, vadászagarak korabeli tenyésztési központjairól lehet szó, amelyek a vad összeterelésben, összekerítésben jeleskedtek. PaládiKovács Attila kutatásai a XVI. században elnéptelenedett Ebes község esetén igazolják megérzéseinket, mert ahol egykoron a falu temploma állott, a széles medrű sekély vizű folyócska helyét Kutyavölgynek hívták (Zoltai, 1925). Fegyvernek neve is a vadászatokra utalhat, vagy legalábbis fegyvergyártásra, fegyverhasználatra. Egyébiránt a vadászat és a harcászati gyakorlat valaha szorosan összefüggött, ahogy ezt az egykorú források az etelközi magyarok életéről följegyzik. Tisztán vadászattal foglalkozó nép tehát funkcióját tekintve nem lakhatta, ellenben a harcászati gyakorlás színtere lehetett, ezért jelzi helynév, (ma már csak dűlőnév) a Látóképi csárda közelében. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy a korai középkori Magyarországon még éltek az eredeti társadalmi hagyományok, és helyüket keresték a „kalandozások" katonáinak fiai. Bizonyos vélemények szerint, ez a hajdúk könnyűlovas harcászati örökségében tetten érhető. Az agarászat utolsó hírmondója a Tiszacsegéhez tartozó nagymajori vadászkastély. Báró Vay Miklós építette 1820-ban, és pincéjét az agártartásra oly szokatlan módon képezték ki, hogy arról utólag legendák keltek életre. A vadászat a kiváltságos rendek privilégiuma. Ahogyan azt Ulászló király 1504-ben kelt rendelete már a címében is rögzíti: „A parasztoknak vadászni és madarászni tilos!". Ezt a későbbi, így az 1729. évi törvények nem csak megerősítik, hanem az összes polgárra, nemtelenre és az országban lakó bármily állású nem-honosítottakra kiterjesztik. Debrecen város tanácsa is a rendelethez tartotta magát, tehát a saját területén betiltotta a vadászatot, tilalomfákat állíttatott az erdőkben és az „ohati pusztákon". A tiltást az érintett bihari és szabolcsi vadászó urak évtizedeken keresztül vitatták, melynek során a vadászati jog bérbeadásának gondolata többször felmerült. Végül, harmincévnyi huzavona után 1836-ban elhatároztatott, hogy árverésen értékesítik a bérleti jogokat. A szerződés számos pontja közül egyet érdemes kiemelni, azt, amelyben a vadászatkor az erdőben legelő 60 $0»