Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

ről: fűszer, ital, teríték és felszolgálás, a csárdabérlő gondoskodott és a hasznon megosztoztak. A Szilágyiak bérelt területére időnként békászó emberek érkeztek az Eger melletti Kistályáról, és a hegyi patakokból rákivadékokat hoztak a Hortobágy vizébe. Ez volt a fizetség a kecskebéka fogásért. De a békászást azért is engedték, mert veszélyesnek tartották a békákat a halikrára. Az állami halászjegyet a csárdabérlő állította ki, a törvény betartásáról csendőrök, fináncok gondoskodtak. Ilyen előírás volt, hogy a hálószem mérete nem lehet kisebb 5x5 cm-nél. De azért: „ha a háló szemjét kicsinek találták, kaptak egy-két szebb halat, oszt minden rendben vót. Ezért oszt az a mondás járta: - Sima a harcsa farka, elcsúszik a törvíny rajta!" A törvények kijátszásában tapasztalt pákászok köréből származhat a következő varázseljárás: „Ha a kígyó megbűvöli a békát és szopja befelé, egy vesszővel kell megütni a kígyót. Azt a vesszőt a csónakban kell hordani, és akkor a halászt nem fogja a törvény." Az Angol Királynő Szállodával 25 éven át újrakötött szerződést 1945-ben a városi tanács felbontatta. Az új bérlőkkel - Varga Károly és Sípos Sándor debreceni lakosokkal - pedig úgy kötötte meg, hogy a közellátás javítása érdekében a „fogott összes halat a lakosság húsellátása céljából Debrecen városában kötelesek forgalomba hozni." A szerződés még le sem járt, amikor a 6700/1945. Korm. Rendelet megjelent, melynek értelmében az összes természetes víz halászati joga az állam kizárólagos joga lett. A természetes vizek halgazdálkodásának kulcsa a fokokkal és rekeszekkel történő vízáramlás-szabályzás volt. Ennek az ősi technikának a Tisza egyre vadabb áradásainak kezelésében - igaz, egyelőre inkább csak a tervező asztalon - manapság újból reneszánsza jöhet, magával hozva a szintén újra felfedezett szabadtartású legeltetést, és az annak megfelelő eredeti fajtákat. A középkorban a gyakori böjtök a halfogyasztás időszakos szükségletét tovább növelték. Az igény nyilván igazodott a böjti időszakokhoz, és így mennyiségileg lökésszerűen jelentkezett. Ezt kielégíteni csak magas színvonalú tógazdálkodással lehetett. Mindazonáltal a fokhalászat hagyománya régebbi a keresztény böjti kötelezettségek elterjedésénél, hiszen már az etelközi magyarságról is feljegyezték, hogy ősztől a legelők tavaszi zsendüléséig a halban gazdag folyópartok szállásterületeit élik. Igaz, ennek csak egyik, és korántsem meghatározó oka volt a halfogás lehetősége. Ugyanakkor tudjuk a folyóközi régészeti leletekből, hogy a halfogás fokhalászati szerszámait