Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

a magyarság jóval régebb óta használta. Hogy mikortól, azt felesleges találgatni, de az több, mint bizonyos, hogy bárhol éltünk, a magyarság jellegzetes nagyállattartó kultúrája csak folyóvizek környékén fejlődhetett. A Hortobágyon a Tisza szabályozása előtt minden feltétel együtt teljesült! Nem véletlen tehát az ősi szállásterületek korai kialakulása. Az ohati apátság korai keltezésű okleveleiben kiemelten foglalkoznak a Nagymorotva halastó szerepével. Az évente ismétlődő tiszai áradások csak a szükséges feltételt biztosították, mert a hatékony halgazdálkodáshoz elengedhetetlen volt a fokok (Felső- és Alsó-fok) állandó karbantartása, helyes kezelése. Ha a vizet állandóan mozgásban tartjuk, az eutrofizáció esélye jelentősen csökkenthető. A tisztításokon, kotráson túl a fokok fontos tartozéka volt a drugályfákból készült rekesztékrendszer is. Az alsó fokra épített rekesztékkel nem a vizet zárták el, hanem a halnak állták útját, hogy az éltető vízutánpótlással ívni érkezők apadáskor ne úszhassanak vissza. Ha a szükséglet úgy alakult, akkor a halat a rekesztek nyílásán keresztül az eléje helyezett egyszárnyú vesszővarsába terelték. Egy 1418-as keltezésű oklevél is erről szól. Ha a Tisza már annyira leapadt, hogy a víz nem tudott a fokon átbukni, akkor gyalommal halásztak. A Nagymorotvában 1730-ban hatalmas vizát fogtak, a feljegyzések szerint. Hasonló technikával halászták a másik két jelentős halasvizet, a Herepet, és a Völgyest. Az utóbbi vize azonban a XVIII. századra annyira elmocsarasodott, hogy komolyabb tógazdálkodásra nem volt már lehetőség. így aztán legfeljebb csíkászni jártak ide. A Tisza szabályozása után a folyamat visszafordíthatatlanná vált, és úgy kiszáradt a Völgyes, hogy eke alá fogták. De amikor még a Völgyesbe a Szántás-fokán folyt a víz, „szabadosan, mind Szigonnyal, mind Hálóval halászták, az fogott halaknak harmadát Debreczen Városa részire adták." „Isztikével Pottykát is fogtak benne." Tehát igazán jó halasvíz lehetett. A halászat ősi eszköze a nádból készített vész. Ügy szerkesztik, hogy a hal a csapdaszerűen kiképzett vészfőbe terelődjön, ahonnét azonban nincs visszaút, így merettyüvel könnyedén kimerítik. A lassú folyású Hortobágyon eredményesen fogták a vésszel a halat, akár még télen is. 1767. január 27-én írták: „közös vizet mégis halásztanak és a Hortobágyot vésszel is átal kötöttének." A vésznek több változata ismert. A Hortobágy vizein is alkalmazták a legegyszerűbb szegleteset, melynek neve a Tisza mentén lésza vagy lécka. Télen jégről helyezik vízbe, a nádszálakat egymás mellé, az iszapba szúrva.