Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

alatt álló debrecenieknek sem volt veszélytelen vállalkozás. 1638-ban történt, hogy Törösdi János és Szentpéteri, másként Callistus Ferenc Csege faluba mentek halászás végett, és útközben az egri törökök fogságába esvén, onnan Csontos Benedek szenátor csak nagy nehezen tudta őket kiváltani. A három (valaha) legjobb, tehát leghálásabb tavat, a Herepet, a Nagymorotvát és a Völgyest szintén az ohati határban találjuk. 1248 óta többször értékes birtoktartozékként említik az oklevelekben. E vizek fele részben az ohati apátságot, felében Csegét illették. Amikor Debrecen lett a gazdája az ohati birtoknak, akkor is imígyen megosztva vehette használatba. A Hortobágy számos tavacskája, vízfolyása közül a középfolyásnál tóvá szélesedő Pap-erét, a Karácsony-fokot, a Fényes-tavat, az egyeki Szilágy- és Bodajcserét, a Sebes- és Sáros-ért jegyzik batasvíznck a korabeli írások. Ezeknek azonban csak a csapadékos években volt halászati jelentősége. A mellettük legeltető pásztorok e vizeket szintén számon tartották. Rétközzel halászták, vagy apadáskor nekihajtották a jószágot, „...oszt az jól fölzavarta a vizet, és a hal meg csak felgyött pipálni, mink meg kézzel, kalappal fogtuk ki űket". Iváskor a szerelemtől bódult halakat egyszerűen bottal csapták agyon, ha rákívántak a halevésre. Helynevek őrzik a jó halas vizek emlékét, megjelölvén azt a halat is, amelyik ezen időszakos vizekben gyakori volt: Csukásfenék, Csukáslapos, Czompólapos, Halasfarka, Halasfok, Halaslaponyag, Halászlaponyag. A hívatásos, vizeket bérlő halász a pásztorok rapsickodásix. nem tekintette konkurenciának, így törvénybe ütközőnek sem, de azt már igen, ha az ő bérelt területén próbálkozott valaki. Debrecen kizárólagos halászati jogot a középkorban csak az akkor még élő vizű Tócón gyakorolhatott, ahol a lakosok — a bíró pecsétes engedélyével — évente egy kijelölt napon halászhattak szabadon. Tilalmazták viszont a távolabbi vizek halászatát, mert azokat bérbeadással hasznosították. A XVIII. század elején azonban a nagyobb jövedelem reményében — a bérbeadást felfüggesztve — önálló városi halászati vállalkozást hoztak létre: konvenciós halászokat fogadtak fel, hálókat vettek, és a zsákmányt halas boltban árulták. A próbálkozás balul sikerült, mert még a ráfordításokat sem fedezte a halértékesítés. így aztán az 1700-as évek közepétől visszatértek a bérbeadáshoz. Ekkor azonban a bérleti jogot a város elöljárói, közhivatalnokai szerezték meg, ahogy ez már lenni szokott. Természetesen nem ők vonták a hálót, hanem a halfogást „subárendába", ma úgy mondanánk, alvállalkozásba kis-