Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

HALÁSZAT, VADÁSZAT, MADARÁSZAT A Tisza legendás halbősége az ivadékot nevelő holtágak százainak, az áradástól megújuló mezei tavaknak, alig folydogáló sekély belvizek ezreinek volt köszönhető - egészen a szabályozásig. A hagyományos halászat a Hortobágy, az Árkus, és a Kadarcs folyókon, valamint az állóvizeken, nagyságrendben az ohati Herepen, a Nagymorotván és a Völgyesen folyt. A Hortobágy folyó volt a legjelentősebb halasvíz, mely a Tisza kiöntéseiből és a különböző vadvizekből frissült minden évben. A hajdani fontosságra utal az 1248. évi oklevél, mely a folyón átvezető böszörményi út mellett egy halásztanyát említ. A középkorban a folyó felső és középső szakasza Máta és Balmaz falvakhoz, az alsó szakasz Nádudvarhoz tartozott. Debrecen használatába 1452-ben Hunyadi János adományozásával került a halászati jog, Mátával és Balmazzal együtt. A város halászati jogát 1583-ban Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem megerősítette. Ezt követően a legutóbbi időkig a város halászata a folyón a Pap-erétől a Sáros-érig volt érvényben. Az Árkus jó halasvíz hírében állott, amit annak köszönhetett, hogy az élő Tiszával volt összeköttetésben a Szántásfokon, a Völgyesen és a Morotván keresztül. Debrecen városának gondja volt az Árkusra, hiszen „a Szántásfokát ekével szántatta ki..., azon nagy Ekébe 12 ökrök voltak befogva..., midőn azon fokon folyt volna a víz kifelé, abban Isztikével Pottykát fogtanak", - olvashatjuk egy XVIII. század elején kelt írásban. A Kadarcs, mely neve szerint is lomha kanyargó vizet jelent a népnyelvben, a Pusztát az elepi birtoktól határolta el. Az újvárosiakhoz tartozott a halászata, a XVIII. század elején nagy halásztanyájuk volt mellette. A Tisza egy rövid szakasza az ohati birtokkal együtt került Debrecen városának kezelésébe. A város halászait mindig csábította a Tisza, ahová jó halat fogni már a XVII. században eljártak. Ez azonban még a török védelme