Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

A nyári lúd, azaz szökeliba többnyire már februárban megérkezik. Szekérkeréknyi fészkét az avas (tavalyi) nádba rakja, ő az egyetlen libaféle, amely nálunk költ. A pásztorok sokszínű névadásának nem feltétlenül a fajta megjelölés az oka, inkább jelzés értékűek a megkülönböztetések. Ezért lesz az aratás után a szőkelibából tarlóliba. A cigányliba a sötétebb tollú vetési lúd. Az említett két liba összes állománya csak a 20%-át teszi ki a teljesnek. A többség a kis- és nagylilik. Tízezres csapatokban lepik el a Pusztát, és a földre szállt legelésző sereg távoli menydörgés robajával száll fel, ha az őrködő gúnár jelzésére tovább kell repülnie. Innen eredhet a seregi liba megnevezés. A libák homloka fehér, mellükön és hasukon a tollazat gyöngyházfény-szürkésfehér, és ha a hátuk márványozott aludtvér-rő

tes, külön fajtaként gyöngyvér libának hívják. A késő őszi pihenőre érkező ázsiai rokonokat muszka, olykor lengyel libának nevezik. A ritkán előforduló apáca, illetve vörösnyakú libát és a bütykös ásólibát csak kevesen ismerik. A libák a helynevekben is szerepelnek, pl.: Ludas-csárda, Ludas-lapos. Maradandó élmény a darvak krúgató csapatainak átvonulását megfigyelni. A XIX. században még itt fészkeltek. Fontosabb pihenőhelyeik a Kecskés-puszta, a Kis- és Nagyrókás. E helyeken napokig kitartanak, így egy kis szerencsével tanúi lehetünk a darutáncnak is: szárnyukkal keresztezve rebbenve kergetőznek, réjáznak. A sárszalonka szintén átvonuló madár, este „húz", és közben kotyogó hangot hallat. Úgy tartják, hogy a „főd zsírjával él", mert a csőrét a televényes földbe dugva és körbeforogva, rezgetéssel csalogatja a felszínre fő táplálékát, a földi gilisztát. A szalonkahúzás pontos dátuma a népi megfigyelés szerint a húsvét előtti ötödik vasárnapot követő héten van, ami a Hold fényváltozásaival függ össze. A orvvadászok a szalonkát két pipaszár összeütögetésével csalogatják puskavégre. A telelő madarak október végére érkeznek hozzánk. A sarkköri tundrákról, a nyugat-szibériai tájakról érkezők igen nagy utat tesznek meg. A jelesebbek a hósármány, a sarkantyús sármány, a havasi füles pacsirta, a sárgacsőrű kenderike. Az átvonuló madarak a füves pusztán táplálkozva gyűjtik az erőt, vagy még inkább a halastavaknál, ahol ilyenkor fejezik be az őszi lehalászást, így az iszapos vízben rovarlárvák, férgek, apró vermelő halak után kutathatnak. Egykor a rizsföldek szintén táplálékforrásként szolgáltak téli vendégeinknek.