Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

Ugyanígy felfedezték a kacsa- és libanevelő telepeket, és szállítás után birtokba vették ezeket. Ide kívánkozik egy cirkalmas feljegyzés Szabolcs vármegye alispánjától 1786-ból, aki imígyen rendelte el a schönbrunni állatkert számára a madarak begyűjtését: „Ritkább madarak Eőfelsíge Királyi Kegyelmes parantsolattyából a Schonbonniai (sic!) Madaras tartó helyére meg kívántatván azon madarakat, a Bírákk az alább ki tett mód szerént elevenen ahoz értő emberek által elfogni minden módon igyekezzenek. És azon madarakat el fogván, Tttes Ord.V. Ispány Úrhoz elevenen és jó gondviselés alatt küldjék. Azok, akik ezen madarakk el fogásával fognak foglalatoskodni, ebbéli hűséges fáradozásukért Ekő Flsége által meg fognak jutalmaztatni. Azon madarak neveit s nemeit szám szerént megírván, meg írt mód és számszerént fogják meg: Jeges rutza 90, Villás rutza 50, Fjér gólya 50, Fekete gólya 50, Vad lúd 100, Kanalas 50, Fejér gém 50, Hattyú 50, Búvár 50, Szártsa 100, Daru 50, Túzok 50, Gém 50, Gödény 50, Házi ördög 10" Ennyi madár kíméletes befogásához nagy szakértelem szükséges, kortól függetlenül. Az akkori pusztai emberek érthettek hozzá, ugyanakkor a parasztnak, pásztornak a fegyverhasználatot tiltották. Ezért, ha valaki vadat kívánt, akkor nem vadászni, hanem nyulászni, madarászni indult. Fegyver nélkül nagyon más hozzáértésre volt szükség, így a királyi elvárás biztosan teljesült.