Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A hortobágyi hídi vásár

felépülése előtt 1825-ben már lovakat adtak-vettek itt, majd 1846-tól szarvasmarhákat is. A vásár megerősödését a pusztai állattartás árutermelő mivolta eredményezte, no és az sem volt utolsó szempont, hogy ne kelljen messzire hajtani az állatokat. Az 1891-ben megépült vasút hortobágyi állatrakodója tovább erősítette a vásár pozícióját. Végül a régóta sürgető legitimitást a Város tanácsának 1892-es döntése hozta meg. Megszerezték a belügyminiszteri engedélyt, és a korszerű vásárteret a Csárdával szemben Győri Kálmán városi almérnök tervei alapján, a szekérállás és a híd közt alakították ki. A vásár forgalma mindenki megelégedésére évről évre növekedett. 1903tól helypénzt, az idegen eladóktól legelőpénzt szedtek, a Csárdában pedig zabot, szénát árultak az állatok ellátására. A hídi vásárok virágkora a XIX. század vége, XX. század első fele. A kereskedelmi miniszter még 1931-ben megerősíti az évi kétszeri vásártartást. Vevő mindig több volt, mint eladó. A módos gazdák nagyobb csoportokban árulták a jószágot, hajdan gulyákban, ménesekben is! {Kupec-ménes, kupec-gulya) Darabra a kispénzű emberek adtak-vettek. A vágó, igavonó és a tenyésztésre alkalmas állat elkülönítve várt sorsára. Az alkalmi vevőkön túl jelentősek voltak a mészárosok, hentesek, de a legnagyobb üzleteket a kupecek, nagykereskedők kötötték. Ezek akár egy egész ménest, vagy gulyát megvettek egyszerre. Őket kísérték a besegítök, a felfogadott hajcsárok. Voltak azonban kiskupecek is, akik mellékjövedelemnek tekintették a néhány darabos kereskedést. A besegítök hadát a hajcsárokon túl a szenzálok, a lócsiszárok és a cigánykupecek tették színesebbé. A XIX. században létezett még a hajcsárvállalkozás, melybe kiöregedett, tapasztalt pásztorok álltak össze. A nagykupecek alkalmazták őket. A kialkudott bérért 2-300 marhát is elhajtottak lábon Pestig, vagy akár Bécsig, - anyagi felelőséget vállalva az állományért. A kéretlen közvetítőket nevezték szenzáloknak. Ezek rendszerint a szenzálpénz reményében vállalták az alkudozás idegesítő feladatát magukra. A lócsiszár rendszerint kiszolgált katona, aki a ló minden porcikáját ismeri és az öreg gebét is el tudja adni némi kozmetikázás után. Praktikák közé tartozott az öreg ló fogainak lecsiszolása, a csökönyös ló berúgatása, hogy amíg ki nem józanodik, ártatlan bárány szelídségű legyen. A vásárban elkülönítve árulták a gyenge, beteges (dög) kerékre való lovakat, amiket a lósintérek (lónyúzók)