Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

abban ugyanúgy a létfontosságú tűzszerszám kapott helyet. A kíszsígnek nevezett tarsoly tehát „a pásztorembernél az, ami az úri embernél a nécessaire; minthogy azonban a pásztor a magáét a deréktól függve (t.i a bőrövén) viseli, néki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát." (Herman Ottó) A kíszsíg a pásztor mindig keze ügyében tartandó eszközeinek gyűjtőfogalma. A díszes tarsolyokba rakott tűzszerszám, a kova, a tapló, és külön függő tokban a csiholó acél, a hüvelyben a kés. Kiegészítője a kostökzacskó a vágott dohánynak, és a szűr ujjába rejtett cseréppipa. A pásztor használati tárgyainak másik fontos alapanyaga a marhaszarv szaruja. Ebből készült a hagyományaiban az Árpád-korba vezető ivótülök, a darált só, a bors, paprika tartója, a rühzsír tégelye, no meg a kasza fenőkövének tartója: a fentok. A szarumegmunkálás hagyománya időben nagyon messzire vezet, hiszen az alapanyag mindig kéznél volt. Herman Ottó két nagyobb tájegységre osztja a szarudíszítések világát: a dunántúlira és a tiszántúlira, közelebbről a hortobágyira. A különbség alapvetően technikai: a dunántúliak spanyolozással, a hortobágyiak árral, bicskával karcolt és vésett eljárással dolgoztak. A mintakincs szoros kapcsolatot mutat honfoglalóink tarsolylemezeivel. „Egy nagy rózsa alkotja a díszítés középpontját, melytől stilizált rózsa, rozmaring, tulipán s más virágdíszek ágaznak el, körkörös, vagy szegletes geometriai díszek futnak körül. Olykor kis faluja templomát, vagy a magyar állam stilizált címerét metszi a szarura." (Ecsedi, 1914.) Honfoglalás-kori sírleleteinkből jó néhány birka lábszárcsontjából, annak is a szögletes bütykéből faragott feltételezett rendeltetésű apró tárgy került elő. A Hortobágyon szintén faragnak kerek és szögletes boglárokat ebből, amit aztán felfűzve díszítésül használnak. Felületüket mintásra karcolják. A lószőr-művészet végigkíséri a nagyállattartó kultúrát, a Hortobágy ebben kiemelkedően jeles volt. Az alapanyag a rugalmas lófarok szála, különösen a csődöröké alkalmas gyűrűk, karikákból összerakott láncok, bonyolult ékszerek készítésére. Készült belőle főkötő, óralánc, fülbevaló, befont tűtartó. Ez utóbbi az avar lószőrrel díszített csont tűtartókig követhető időben 1500 évet visszalépve. Fafaragás és kiverés. Ezek egymástól eltérő technikák, a faragás elsősorban a tartó eszközök díszítő eljárása. A kiverés, ami vésett helyű berakást jelent, a botok, ostornyelek sajátja a Hortobágyon. Idézzük Ecseditől a kiverés mikéntjének leírását: „a pásztor először az alakot vési ki késével, azután