Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

pedig az északkeleti. A pásztorok számára azonban csak a kellemetlen szelek számítanak, a többivel mit sem törődnek. A téli időjárásra a csapadékszegénység jellemző. A jelentéktelen vastagságú hótakaró télen átlagban 22 napig borítja a Pusztát. A téli és tavaszi kifagyások a szántóföldi kultúrákat gyakorta veszélyeztetik, a Hortobágy őshonos fűállományára azonban nincsenek hatással. Az országos átlag alatti csapadékviszonyok jellemzik a Hortobágyot, de a legszárazabb és a legnedvesebb évek az országos időjáráshoz alkalmazkodnak. Végtére is a Kárpát-medence legszárazabb területéről van szó, melynek az eurázsiai sztyeppéi jellege tagadhatatlan. A nagyobb gondot azonban nem a szárazság, hanem a szélsőséges időjárás okozza. Éspedig az, hogy a nyár már május végén nagy forrósággal köszönthet be, aztán a hőség olykor szeptemberig kitart, egy szem eső nélkül. Ha pedig mégis megered, akkor a rekkenő hőségben félelmetes villámlással, mintha dézsából öntenek, úgy szakad le a hatalmas víztömeg. Ilyenkor egyszerre lezúdulhat az évi teljes csapadékmennyiség 20-30%-a. Ám a víznek ideje sincs a földbe beszivárogni, mert a nagy forróságban gyorsan elpárolog. A hirtelen jött felhőszakadás földet súroló tölcsér fergetegeként megjelenik a Puszta réme a sárkányfarok, a kisméretű, de annál pusztítóbb forgószél, szaknyelven: tromba. Egy szemtanú, aki 1900-ban látott ilyet, így mondja el: „Örökké mozgó farka volt az igen sötét felhőnek. Abból egy emberfejnyi darab levált, és a földön sisteregve haladt, úgy füstölt, mint egy nagy tűz, és mindent szétrombolt". A pásztorhiedelem szerint az ilyen felhőben valóságos sárkány lakik, és elpusztít minden útjába eső élőlényt. (Szuggesztív ábrázolását láthatjuk Csontváry: Vihar a Hortobágyon című 1903 nyarán készült festményén.) Késő ősszel az esőt ember s állat nehezen viseli. Ha napokig esik, egyetlen sártengerré változik az egész táj. Legelni ugyan tud a jószág, de pihenni, elfeküdni nem. Mondják hát ilyenkor: „nem egy, de két Úristen kellene ide. Az egyik, aki naponta esőt adna, a másik, aki mindjárt szárítaná." A pásztorember azonban a szárazságot tartja az igazi katasztrófának, elsősorban az ivóvíz hiánya miatt. A sokáig emlékezetes eddig ismert legaszályosabb év a hírhedt 1863. volt. „Az i863.-ik év örökre kitörölhetetlen emlékű maradánd a magyar haza évkönyveiben. Az i86i.-ik és a é>2.-ik évek is már szárazak voltak. Ezeket követte a még azokat is sok-részben felülmúló iszonyú száraz év 1863. Már megelőző tele az év nyarának annyira száraz volt, hogy egész feb-