Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

kampós botja a juhásznak, ostornyele a béresnek. Itt üres kézzel senki se jár!" A bot a pásztornak címere, megismerni róla miféle. A kerekfejű finomabb, vékonyabb a csikósé, az erősebb, vastagabb a gulyásé, a kampós a juhászé, a derékban szelíden hajlított a kondásé. Az igazi bot szakértelemmel készül, és nem negyed óra alatt. Először ki kell szemelni azt a magról kelt árvatölgy, veresgyűrű som, szilva, vagy kőris suhángot, amely akkor lesz jó, ha tövében pendelyes, azaz megszélesedő. Még kivágás előtt, éltében megsértegetik bicskával, hogy beforrva a göcsörtök erősebbé tegyék. Rá egy évre kivágják, majd kemencében párgolják, pállasztják. Akkor jó, amikor a héja könnyen lejön. Utána tehén trágya levében áztatják, hogy az ammóniától megpirosodjon, edződjön. Ha megszáradt, birka faggyúval beavatják, hogy szép fényes (no meg vízálló) legyen. Hosszúságát mindenki magához méri. A gyökérfejnél elvágott botnak szép tányérja lesz, amit - ha megfúrnak és ólommal beöntenek — akkor kapjuk az ólmos botot. A bot a terelés eszközén túl: fegyver a javából! Pásztoraink botolós táncaiban ugyanazokat az akrobatikus botforgató mozdulatokat láthatjuk, mint a tőlünk több ezer kilométerre élő harcművészeti forma („kata") gyakorlatokban. Ezeket nálunk már tánccá szelídülve látjuk viszont, de a kapcsolat a napnál is világosabb. A virtus nem mindig a botolós táncokban vezetődött le, bizony a csárdákban a pásztorbotok sokszor kerültek „éles bevetésre" - egy-egy elmérgesedett vita utolsó érveként. Lábközé szorítva a bot a széket helyettesíti, ülőke, bár nem túl kényelmes. Ha pedig a földbe szúrva subát, szűrt terítenek rá, akkor árnyékot adó szélvédő, enyhely. Ha a pásztor ébren akar aludni, akkor a bundájára fekteti, csökkentve a mély alváshoz szükséges kényelmet. A gulyás képes akár állva aludni, ilyenkor állával a bot tányérjára nehezedik. A jó bot megszemélyesítődik, szinte babonás vonzereje, gyógyító képessége van. Készítik ünnepi és hétköznapi változatban. A jó bot tehát mindenes eszköz, munkára, harci fegyvernek, kényelemnek, vagy épp az ellenkezőjének, mindenre alkalmas. Az öntött rézkampós bot a merinó megjelenésekor terjedt el a birkások körében, mert a rövid szőrű merinót az inába akasztva fogják el vele. A (racka) juhászoknak nem volt kampóra szükségük az ilyes-