Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
függött az időjárástól, amíg a fü hegye nem bújt elő, addig nem hajtották ki a sertéseket. Ezzel együtt, enyhe teleken sokszor kint maradtak egész évben. A mangalica göbölyöket aratás után a tarlóra, kaszálás után ősszel a lucerna és hereföldekre hajtották javulni, mert hízóba állításáig szemes takarmányt nem kaptak. Előfodult, hogy az árpatarlón, az elhullott magvak után kikelt füvön 3 hónapig is őszöltek a disznók. Hűvös időben csak „mentiben delelt a disznó", a nyári melegben azonban a kút körüli fertőben megfeküdtek akár 3-4 órán át. Az éjszakai hűvöst kihasználva olykor 1 órakor keltek a nyájak. Fialáskor a pásztor minden figyelmét a koca viselkedése kötötte le, mert némely sertés hajlamos a kannibalizmusra. Az ilyeneket a kutrica oszlopához úgy kötötték meg, hogy kicsinyeikben nehogy kárt tegyenek. A másik, gyakoribb eset volt, amikor a koca jó anyaként bevette magát a nádasba, gyékényesbe, és amíg a fiai meg nem erősödtek, elő se bújt onnan. Veszélyes, de szükséges feladat volt az agyarazds, illetve a farkasfog eltávolítása. Egy évben búgatás előtt kétszer is kellett agyarazni. Ha elmulasztották, akkor a nekihevült kanok kibontották egymást a párzási hierarchia harcokban. Sokszor a gyengébbet meg kellett védeni, mert arra közösen támadtak a többiek. Minden kondában akadt egy-két kitaszított, azaz szilaj disznó. Az ilyen folyamatosan harcolt a többivel, megfékezését az első láb inának felkötésével, vagy a hátsóláb inának elkötésével próbálták elérni. A pásztor természetes kötelessége volt a rábízott jószág védelme, akár életének kockáztatásával. Amikor a krimi tatárok 1594-ben végig dúlnak a Pusztán, a Bajoni Vár inventáriumából tudjuk, hogy a jószágrabláskor ellenálló pásztorok közül sokat legyilkoltak. A XVII. században állandóak a rablóbandák fosztogatásai. Ezért Debrecen német strázsákat fogad fel szolgálatra, a ménes mellé puskásokat rendel. A XVIII. században is engedélyezi a pásztorok fegyverhasználatát, kettő- és négylábú dúvad ellen egyaránt. A farkasok ellen egyszerűbb volt a védekezés, a tolvajok praktikáit ki kellett ismerni. A jószág eliktatásínak bevált módszere volt, amikor a nyájat égő pipa parazsára tömött szőr, szárú, vagy kalapkosz szagával ugrasztották világgá. A barom, és az égett szagokra különösen kényes ló azonnal neki ment a határnak, amikor a bűzt megérezte. Megörökíti ezt Móricz Zsigmond több helyütt, és Csokonai az alábbi versben:
